Az újkori magyar irodalom számára Herczeg Ferenc rajzolta meg a máig halhatatlan Adria-képet. Az 1905-ben megjelent Szelek szárnyán című naplószerű élménybeszámolójában oly feledhetetlen átéléssel festette meg a mediterrán táj szépségeit, hogy aki az őt követő évszázad során a Délre vágyott, az először az ő könyvét lapozta föl. „Sokan, nagyon sokan vagyunk ebben a szegény országtorzóban – írta a kései utód, Leidenfrost Gyula, a lelkes tengerkutató – akik a tengerimádók szektájába tartozunk, de csak keveset tudok, akik saját hajójukon bolyongták be a tengert.” Közülük Herczeg Ferenc vált a magyar vitorlázás valódi hősévé. A neves tengerkutató azonban – aki kései visszatekintése során nem tudja elrejteni fájdalmát, amikor keserűen fölsóhajtott: „én régi szép életem, mivé lettél!” – arra is fölhívja a figyelmet, hogy az utat, amelyet a Sirály utasai a sirokkótól hajtva a hófehér habokon 1905 nyarának július–augusztus havában megtettek, azt tizenhárom évvel korábban, 1892-ben sejtelmes utasaival egy másik vitorlás, a Kurul is befutotta. A hajót a XIX. század utolsó évtizedeinek egyik titokzatos kalandora, az 1847. április 22-én Pápán született Györök Leó a buccari öböl egyik rejtett zugában – „morcos morlák pillantások össztüzében” – építette, s első útjára a legkedvesebb barátait is meghívta. Közöttük volt Szinnyei József fia, Szinnyei Otmár is, aki 1892-ben Magyar lobogó alatt az Adrián című, Györök Leó rajzaival megjelent könyvében számolt be a magyar olvasók számára addig ismeretlen dalmát tengerpart szépségeiről.
Herczeg Ferenc 1904-ben egy jó nevű angliai kikötőben vásárolta meg a később Hajnal névre keresztelt vitorlást, amely a Gibraltáron áthaladva, Máltát érintve futott be a fiumei kikötőbe. Tulajdonosa – a magyar parlament neves képviselője – a sekélyes pártharcok, viták és a becstelen sértegetések reménytelen világából menekülve futott a tengerig, hogy a meglelje végre a tágasság és a szabadság ígéretét. Ettől kezdve tíz éven át az Adrián töltötte a nyári hónapokat, ilyenkor pajkos szelek röpítették végig a part mentén le, egészen a görög szigetekig. Útja során megcsodálhatott mindent, amit a mediterrán valóság fölkínált neki: a sejtelmes öblökön, a maguk ősiségében rejtőzködő halászfalvak zegzugos utcáinak labirintusán, az egymás után sorjázó szigetek bő termésű ligetein át egészen a történelmi városok erődrengetegéig részese lehetett a természet és a történelem bőségesen áradó adományainak. Zara, Zengg, Trau, Szebenikó és Spalato régi várfalainak tövében világtörténelmi szakadékok tátongtak, „mélyek és tragikusak”, mint a vulkán krátere. Bástyák, hidak és tornyok „merész és elképesztően mozgalmas labirintusa. Kövei valaha gót- és szaracén-harcosok csatakilátását verték vissza. Az ormokon túl egy álomváros gyöngyszínű kupolái” magasodtak rendre az égnek. Ahogyan az adriai élmények nyomán született Szelek szárnyán című könyve előszavában írta: „Az olimpuszi közömbösség, amely a vitorlázó sajka fölött mosolyog: megnyugtat, felemel és megtisztít. Az örökké zúgó, nagy szimfónia hatása alatt megváltoznak fogalmaid az élet értékéről. Amit nagynak, fontosnak és fájdalmasnak láttál, azon mosolyogni tudsz egy csillagos éjszakán.”
Herczeg Ferenc egyik legnépszerűbb és legtöbbször kiadott kötete, a Szelek szárnyán című ifjúsági regénye több mint száz év távlatából is változatlanul szórakoztató olvasmányul szolgál az úti kalandok szerelmeseinek. „Nyári szabadságom legnagyobb részét vitorláshajón töltöttem. Eleinte, még hajótulajdonos nem lettem, Lussinban béreltem kuttert, és azzal cirkáltam az Adriai- és a Jóni-tengeren. Akkoriban Korfu-sziget volt a legdélibb kikötőm. A lussiniak, akik már a római császárság idején is híres tengerészek voltak, a chioggiai halászok mellett ma is az Adria legkeményebb és legügyesebb vitorlásmatrózai” – fogalmazta meg élményeit A gótikus ház lapjain. A Hajnal anyakikötője azonban a Lussintól távol eső, a Frangepánok vára őrizte Portoré, a Fiume közelében lévő romantikus öböl lett. A Szelek szárnyán című híres útleírásában és emlékirataiban a könyvben szereplő hajót Sirálynak nevezte el.
Vitorlás kirándulása során Arbe szigetéhez érve a tenger hajósa így fogalmazott: „Ez a bájos és szomorú fészek a tengerről tekintve olyan romantikus, mintha Ariosto álmodta volna meg, közelről nézve pedig olyan sivár, mint egy kialudt mészégető kemence. Arbe, az Adria bús özvegye, a tengerbe nyúló magas hegyfokon székel. Merész templomtornyai körül rombadőlt kis palazzók lapulnak meg, melyekben nemes velencei urak néhány száz elárvult ivadéka tanyázik, mint verébcsapat a kihűlt sasfészekben.” Piros hajnalban futottak be Zára régi kikötőjébe. Zára városának látványa történelmi emlékeket ébresztett a magyar hajós lelkében. „Zaravecchiát a régi időkben Tenger-Fejérvárnak nevezték a magyarok. Valaha fővárosa volt Dalmátországnak és Kálmán király itt koronáztatta magát a partok és szigetek királyává. Itt fogadta szép jegyesét is a normán Busilát, sziciliai I. Roger úr leányát. Szép kép lehetett, mikor a sárkányorrú normán gályák Tenger-Fejérvár alá érkeztek, melyeknek tornyain az Árpádok standárjait lobogtatta a maesztrál. Látom a sárgahajú, pirosarcú nemes normán kalózokat, amint első ízben farkasszemet néznek a barnaarcú turáni lovas urakkal. A normanok szürke szemében a sziciliai nap, a magyarok dióbarna szemében az alföldi nap tüze szikrázott. Mikor az első tengerész kezet fogott az első lovassal, egymás kézszorításában megérezték az acélos erőt, mely utat vágott egy-egy nemzetnek idegen néplabirintusokon keresztül. Aztán megharsantak a réztrombiták és megzúgtak a kürtök: a vezérgálya palánkjáról egy női alak lép partra. Lenszínű hajában aranyabroncs tündöklik; bíborköntöse merev redőkben hullámzik az alakja körül; a cipellője arany. A termete magas, karcsú és izmos, mint az acélpenge; a kalózok leányának tekintete kemény és nyugodt, mint a sólyomé; arca azonban rózsás és tiszta, mint észak gyermekéé. Egy tigriskoponyájú, hajlottorrú, parázsszemű férfira esik tekintete és ekkor a gyermekleány szívéből forró vérhullám szökik a fehér arcába... Légy üdvöz, magyar földön, ifjú királyné! Tenger-Fejérvár ma igen rongyos kis falu. A riván egypár fehérre meszelt emeletes házikó unatkozik, a házsor mögött rengeteg kőrakás terül el, melynek oduiban, rommá lett hajdani paloták pincéiben, földhözragadt szegény emberek tanyáznak. A velencések dúlták fel a tizenkettedik században és azóta se tudott többet talpra állani a város.” Szebenikó városának majdnem minden utcája lépcsős és éppen csak olyan széles, hogy két átlagos termetű ember elhaladhat egymás mellett. A város valamikor rohamosan fejlődött, és mivel nem tudtak tágítani a hatalmas várfalak szűk örvén, úgy segítettek magukon, hogy egymás nyakába és egymás hátára építették házaikat. A város a tenger felől nézve is maga volt a középkori csoda.
Nyitókép: Herczeg Ferenc Fiume (Mák Ferenc archívumából)
