A Délvidék irodalom- és művelődéstörténetének különösen szép fejezete a kiegyezés korában, az 1875–1918 közötti évtizedekben működő fehértemplomi „főgymnasium”, melyet a „közoktatás terén oly kitartó fáradozással buzgólkodó, érdemekben gazdag és hazafias Ministerünk Trefort Ágoston Ő Nagyméltósága” kezdeményezésére és szorgalmazására – hosszas helyszíni vizsgálatok után – 1875 októberében, Fazekas Elek ideiglenes igazgató irányításával, mindössze négy osztállyal kezdte meg működését. Az intézmény fényes története során olyan kiváló tudósok nevelhették a magyar ifjúságot, mint Bászel Aurél, Vajda Károly, Csengeri János, Gerevics Gusztáv és Irovics Tamás görög–latin szakos tanárok, az ugyancsak a görög és római népek történetében jártas Töreky Gábor, a dák birodalom történetének kiváló ismerője és monográfusa Király Pál, és a zombori Bácska című hírlap, a vármegye hivatalos közlönyének későbbi főszerkesztője, Molnár István Lajos. Mondanám: a Néra-parti virágok városának hangulata – ahogyan Fehértemplomot a századvégen oly nagy előszeretettel emlegették – kifejezetten kedvezett a klasszikus bölcseletnek, amit a táj finom bora, a bacchusi áldás is tetézett.
A fehértemplomi főgimnázium kiváló tanárainak sorába tartozott a felvidéki születésű Sziklay Ferenc magyar–latin szakos tanár is, aki – 1911 és 1913 között – mindössze három évet töltött a városban, azonban tanári, szerkesztői és történetírói munkája eredendően meghatározta nemcsak a vidék, de a korszak magyar irodalomtörténetét is. A Fehértemplom és Vidéke című lap 1913. május 8-i számának első oldalán megjelent Én című versének tanúsága szerint Sziklay ifjúkorában Isten alkotta teremtménynek érezte magát, szíve-lelke telve volt önbizalommal, reménnyel és lelkesedéssel:
Ült az Isten teremtő műhelyében
Fáradtan, mert egy embert alkotott,
S lelkéből vett hozzá darabot.
Sokat tépett ki. A fölös darab
Oda került a többi darabhoz
Mi régebb óta ugyanígy maradt.
És nézte őket: „Tán így már kitelik
A hulladékból is egy tarka lélek.”
És gyúrta, amíg úgy-ahogy eggyé lett.
Így lettem én.
Sziklay Ferenc 1911 őszén a Néra-parti városba első drámasikerével a tarsolyában toppant be. Érkezésekor a Fehértemplom és Vidéke című hetilap Az új isten című cikkében arról számolt be, hogy Sziklay Ferenc, „főgimnáziumunk szép tehetségű, rokonszenves modorú tanára” Az új isten címen háromfelvonásos történelmi színművet írt, melyben a kereszténységnek a pogánysággal vívott dicsőséges harcából merített tárgyát a szerző „dúsan bearanyozta lelkének poézisével”. Művét az előző évad során a szatmári színházban fényes sikerrel játszották, a tekintélyes fővárosi lapok pedig őszinte elismeréssel, a „dicséret hangján emlékeznek meg a darabról és szerzőjéről”. Akik tehát szeretik a „poetikusan szép” irodalmi műveket, feltétlenül vásárolják meg a könyvet a szerzőtől, Sziklay Ferenctől. Kéziratban pedig ott lapult a poggyászában A császár bora című vígeposza, melynek Fehértemplomban talált kiadót.
Rövid fehértemplomi tartózkodása során két tanulmánya is megjelent a főgimnáziumi értesítőben. Az 1912-ben közölt Arany János magyar verselése – Egy fejezet a magyar ritmus fejlődéstörténetéből című értekezése szorosan kötődött a főgimnázium magyar irodalmi oktatásának témájához. Az egy évvel később, 1913-ban ugyancsak az iskolai értesítőben megjelent A János vitéz és a Toldi című tanulmányában is Arany János közelében maradt, és a maga által megfogalmazott kérdésre – volt-e Petőfi János vitéze befolyással Arany János Toldijának megszületésére? – kereste a választ. Sziklay Ferenc Petőfi és Arany lírájának összehasonlításakor felettébb gazdag irodalmat használt fel. Tanulmányában a gyakran hivatkozott művek sorából kiemelkedik Fischer Sándor Petőfi élete és műve (1890), Ferenczy Zoltán Petőfi életrajza I–II., Lázár Béla A tegnap, a ma, a holnap (1896), Herman Ottó A magyar nép arca és jelleme (1902), Kemény Zsigmond Forradalom után (1850), Gábor Ignác A magyar ősi ritmus (1908), továbbá Arany János levelezése, valamint ugyancsak Arany János A magyar nemzeti versidomról című korszakos műve. Néhány kivételtől eltekintve valamennyi kora legfrissebb tudományos eredményeit mutatta be.
1913. április 17-én Sziklay Ferenc felelős szerkesztői minőségben átvette Wunder Gusztáv Fehértemplom és Vidéke című hetilapjának gondozását. Az új szerkesztő Beköszöntő című írásában kultúrmissziónak tekintette a „túlnyomólag idegen ajkú vidéken” kiadott magyar lap megjelenését és irányítását, annak múltjához szeretne ő is méltó lenni. „Minden kisvárosban tömérdek érdekszál veszi körül akadályként az embert – írta az új szerkesztő –, melyek között tapintatos ember legyen, aki el-el nem botlik: sokszoros a száma az érdekszálaknak itt Fehértemplomban. Minden józan embernek, tekintet nélkül nyelvre, nemzetiségre az lenne a feladata, hogy ezen érdekszálakat kicsinyes, egyéni indulópontokból lebogozva egységessé igyekezzék összefogni, s szolgálatába helyezni egyrészt a város, tovább menve, az ország érdekének. Az előítéletek föladásához, az önző érdekekről való lemondáshoz azonban magas fokú műveltség szükséges, melynek munkálása, mintegy talajművelése nélkül az nem is képzelhető. Ennek az általános művelődésnek szerény, de törekvő munkatársa szeretne lenni az újság a kezemben” – írta az új szerkesztő. Működése azonban túl rövidnek bizonyult: június 26-án már arról számolt be az újság, hogy a felelős szerkesztő nyári vakációra elutazott a városból, helyette a szerkesztőség ügyeit dr. Stricker Jenő helybeli ügyvéd vállalta el. Felelős szerkesztőként két verse, két tárcanovellája, A császár bora című lírai eposza, és néhány igen izgalmas publicisztikai írása jelent meg a lapjában – és talán néhány vezércikk, amelyek alá nem írta oda a nevét. Sziklay Ferenc írásait gyakran –y.-nal jegyezte.
Nyitókép: Sziklay Ferenc Arany János című könyve (Országos Széchényi Könyvtár)
