Berkes József római katolikus hitoktató 1913. március 15-én a kevevárai kaszinóban elmondott ünnepi beszédében jelentős eredménynek tekintette, hogy Kevevárán, ahol 10-15 évvel azt megelőzően „a magyar szó még a fehér hollónál is ritkább volt”, most szerb, román és német gyerekek együtt ünnepelnek magyar társaikkal. Aki az Al-Duna vidékét nem ismerte, az nem is tudhatta, valamikor milyen „magyargyűlölő nép lakott erre”. A magyar kultúra megannyi lelkes úttörője erőfeszítésének köszönhető, hogy munkájukkal „az új generáció, a gyermekek szívében a magyar haza, a magyar nyelv iránti érzést és szeretetet ki tudták kelteni és bele tudták oltani”. Teljes szívéből a jövőben is csak az képes bármit is tenni Kevevára és az Al-Duna magyarságáért, aki látta, aki tanúja és részese volt a magyar kultúrateremtés igazán nehéz küzdelmének.
Hogy nem volt igazán gondtalan és zökkenőmentes a Kevevára indulása, azt bizonyítja a felelős szerkesztő, Jakabfy Ernő a második évfolyam első számához írt beköszöntője is. Első mondatában üdvözölte a lap hűséges olvasóit, akik éberen ügyeltek és bíráltak minden megjelent lapszámukat. „Mikor helyünkön izmosan megállani láttatok – jegyezte meg a cikk írója –, voltak, akik megijedtek tőlünk, voltak, akik megsemmisítésünkre törekedtek, féltékenyek lettek a magyarság térfoglalására.” Ám történt bárhogyan is, jöjjön a lap köré mindenki, aki elhivatottságot érez magában a magyar kultúra szolgálatára, színvonalának emelésére, értékeinek gazdagítására. Mindenkinek látnia kell, hogy „Magyarországon csak egy hatalmas kultúra van, és ez a magyar. És ezzel a versenyt felvenni, azt leküzdeni nem lehet még Kevevárán sem, ahol pedig a magyarság van a legkisebb számmal képviselve. Kicsi magyar társadalmunkból oly kiváló szellemi tőke került ki, melynek befogadására lapunk keretei mindenkor szűknek bizonyultak.”
A Kevevára hírlap 1913. január 1-én megjelent Egy év című vezércikkében „dicsőített eszmének” nevezte a nemzeti ügy szolgálatát, a magyar kultúra terjedését itt, a hazánk legdélebbi csücskében. „Nem új ez az eszme – írta –, s nem is valami eget verően nagyszerű, hanem régi, mint Árpád ivadékai, vagy legalábbis olyan régi, mint évezredes múltunk. De idelent, ahol eddig minden volt, csak nem magyar szellemtől átjárt kultúra, ha nem is új, de itt újszerű minden esetre. Ezt hirdettük, ezt iparkodtunk beleverni Kevevára atmoszférájába. Ha még eddig nem sikerült teljesen, a jövőben sikerülni fog. Mert ott, ahol lankadatlan a munka, lelkesedéstől áttüzesedett a fáradozás, ott, ahol az önzetlenség, és a magyar kultúra szeretete élteti a munkásságot, ott előbb-utóbb siker lesz a munka vége” – olvasható az 1913. január 1-jén megjelent, újfent programadó és a vállalt programot követő vezércikkben. Az értékek rendjébe sorolta a magyar haza szeretetét, a zengzetes magyar nyelv ismeretét és terjesztését, a becsületes, puritán magyaros erkölcs felmutatását, és a lelki műveltség gyarapítását. Kiemelte: ha van még az emberekben nagyra törés, ha van még erő a szívükben hálásan szeretni azt, ami nekünk mindent, de mindent nyújt, a magyar hazát, akkor nem maradhatnak el a sikerek sem.
A Kevevára című hetilap rövid hároméves története kevés volt ahhoz, hogy élő, eleven irodalmat építsen maga köré, hogy kialakítsa a maga szépírói körét, amely akár a tájélmények megfogalmazására is vállalkozott volna. Vers, elbeszélés vagy tárca mindig került a lapba, Pribis Ödön történeti munkáihoz, Osztrovszky József szociálisan érzékeny publicisztikájához, vagy Berkes József ihletett, népet oktató cikkeihez fogható szépíró azonban nem jelentkezett a lapban. Kálmán Imre cs. és kir. vadász hadnagy Kevevára és környékének története című történelmi tanulmánya ugyan a maga korában figyelemre méltó teljesítménynek tekinthető, folytatása azonban sem a szerző, sem a pályatársak részéről nem akadt.
Kevevára és az Al-Duna lakossága 1912 óta együtt élt a háború gondolatával, átellenben vele, a Duna túlpartján, Szerbiában két balkáni háború is szórta maga köré a nyomort és a kétségbeesést, s ez a Kevevára lapjain is nyomot hagyott. A minden közösségi problémára érzékeny Berkes József 1912. október 27-én tette közzé A háború társadalmi megvilágításban című fejtegetését, 1913. augusztus 3-án Háború után és előtt – Levél a Balkánról címmel érkezett levél Szerbiából, 1914. március 15-én pedig egy ismeretlen szerző (-ck) A háború tanulságai címmel foglalta össze a Balkánon átélt borzalmakat. Három éve ropogtak már a fegyverek Kevevára közelében, amikor 1914. június 28-án megtörtént a szarajevói merénylet. A lap egy héttel későbbi számában – óriási részvét és megrendültség mellett – A nagy tragédia címmel 1914. július 5-én számolt be az eseményekről. Ettől kezdve – valamennyi napi- és hetilaphoz hasonlóan – a Kevevára esetében is címoldalra került a háború. (Kiáltvány – A magyar királyi kormány, 1914. augusztus 2.; Berchtold gróf: A hadüzenet, 1914. augusztus 2.; K. P.: Háború, 1914. augusztus 2.; J.: A háborúért, 1914. augusztus 9.; K. P.: Krónika (a háborúról), 1914. augusztus 16.) Azután eljött az idő, amikor az iszonyat a maga véres valóságában jelent meg Kevevára utcáin is: Statáriális kivégzés Kevevárán címmel a lap részletesen beszámolt a hazaárulás vétkében bűnösnek talált Bozsics Jakab 23 éves gör. kath. fiumei hajókormányos kivégzéséről. Egy héttel később már gondok voltak a lap megjelentetése körül, 1914. szeptember 27-i számában még vezető helyen közölte a hírt, miszerint Kevevára szerb ajkú polgárai Joanovich Sándor kormánybiztoshoz küldött üdvözlő táviratukban még biztosították őt hazaszeretetükről, Magyarországhoz és a magyar nemzethez való hűségükről.
Ez volt az 1912. január 21-én indult Kevevára utolsó száma. A köréje csoportosult tanítók, tanárok, hivatalnokok és egyházi méltóságok színes sereglete azonban talán mégsem tűnt el nyomtalanul a háború borzalmas poklában. A maga korában a Kevevára című hetilap az al-dunai magyarság eleven lelkiismerete volt. Ahogyan az újság A sajtó című tárcájában megfogalmazta: „A sajtó maga az élő nemzet. Amilyen a nemzet, olyan a sajtója, és megfordítva. Úgyszólván a nemzet kívánalmai összes életmegnyilvánulásai a sajtóban tükröződnek vissza. Egészséges sajtó, egészséges lelket képes belehelni a nemzet testébe. Romlott sajtó a fertőző bacilusok egész seregét viszi magával, s megmételyezi azok lelkületét, kiknek szellemi táplálékul szolgál. Nincs könnyebb, mint fogékony lelket hálóba keríteni a sajtó hatalmával.” A Kevevára rövid története során felemelte, alakította és formálta a vidék egész társadalmi életét. Felelős szerkesztője Jakabfy Ernő – akiben minden bizonnyal a cikk íróját tisztelheti a kései olvasó – rámutatott: „a sajtónak minden más érdektől függetlenül, egyedül az igazság és a közjó szolgálata legyen a vezérelve”. Tucatnyi írástudó embernél több soha nem szolgálta a lapot, ebben a meggyőződésben azonban egyek voltak valamennyien.
Nyitókép: Kevevára hírlap (Országos Széchényi Könyvtár)
