Elegáns vendégek

Különös színfoltja sajtótörténetünknek az 1881–1918 között hetente kétszer, csütörtökön és vasárnap kezdetben négy, idővel nyolc oldalon megjelenő Zombor és Vidéke című társadalmi, közművelődési és szépirodalmi közlöny. 1896-tól azonban politikai hetilapként határozta meg magát, politikájának lényege a „töretlen ellenzéki” meggyőződés volt. A vele egy időben megjelenő vármegyei közérdekű politikai közlöny, a Bácska című konzervatív kormánypárti lap riválisának tekintette magát, s nem mulasztotta el az alkalmat, hogy bírálatát vele szemben megfogalmazza. Alapító-szerkesztője Müller Gyula volt, 1897–1902 között Alföldy Árpád követte a Zombor és Vidéke felelős szerkesztői posztján, 1903-ban őt Donoszlovits Vilmos követte. 1905. január 1-től azután Obláth Károly volt a felelős szerkesztője a lapnak, egészen 1917-ig, amikor szerkesztőként Müller János neve is megjelent a címoldalon. Obláth Károly és Müller János neve szerepelt a Zombor és Vidéke címoldalán akkor is, amikor a lap harmincnyolcadik évfolyamának végén, 1918. november 24-i számával megszűnt. 
A megyei és városi közélet tisztaságáért küzdenek – hangsúlyozták minden egyes megnyilatkozásuk alkalmával a lap szerkesztő-munkatársai, 1886. január 2-án közölt előfizetési felhívásukban kiemelték: „Apponyi Albert gr. párthívei vagyunk, lapunk a megyei nemzeti párt hivatalos orgánuma, de azért nem vagyunk elfogultak a kormánypárt intézői férfiúi irányában sem, s érdemeiket, amikor azok arra méltónak nyilvánulnak, készségesen elismerjük.” 1901. január 3-án az Alföldy Árpád szerkesztette lap Bács-Bodrog megyei politikai hetilapként határozta meg önmagát, s hangsúlyozta: „A Zombor és Vidéke czikkírói bátran, de nem durván, teljes erővel, de nem személyeskedő kritikával, tisztességgel szolgálják azokat az elvekei, amelyeknek megvalósítására a volt nemzeti párt Széll Kálmán zászlaja köré csoportosult.” A nemzeti párt zászlaja alatt azután a Zombor és Vidéke 1906. január 4-i újévköszöntő számában Bácsmegyei szocziálisták kongresszusa című írásában lelkesen üdvözölte a „bácsmegyei szocziáldemokraták” zombori kongresszusát. A beszámoló szerint a december 31-én és január 1-én a Pokol vendéglő emeleti helyiségében „Weil Miksa helybeli elnök megnyitóbeszéde után átadja a szót a központ kiküldöttjének, Klárik Ferencz elvtársnak, ki beszédében azt mondja, hogy a szocziálizmus minden üldöztetés daczára megizmosodott, inti az elvtársakat békességre és komolyságra. […] Összehasonlítja a magyarországi szocziálisták küzdelmét az orosz testvérekével, kik a barikádokon ezrével véreznek el, indítványozza, hogy az orosz testvéreknek küldjék el üdvözletüket.” Ezzel a meggyőződéssel, ezzel a politikai háttérrel a lap 1917. évi januári első számában akár dicsekvésnek is tűnhetett a megnyilatkozás, miszerint „politikai kérdésekben – miként a múltban – az országos munkapárt híveinek valljuk magunkat”.
A világháború megnehezítette a hírlapok megjelenését, s ez minden bizonnyal elmélyítette a politikai elkötelezettséget is. A Bácska 1914. július 31-i számában értesítette az olvasóit, hogy a helybeli magyar lapok vezetőségei közös egyetértéssel megállapodtak abban, hogy a háború okozta technikai akadályok miatt a lapok megjelenését egyelőre beszüntetik. „Amidőn ezt az olvasó közönségnek szíves tudomására hozzuk, szíves türelmüket kérjük, s közöljük, hogy amint a beállott technikai akadályok megszűnnek, a lapok szokásos megjelenését azonnal folyamatba tesszük. Tisztelettel, Bácska, Bácsmegyei Függetlenség, Zombor és Vidéke.” 
Mindezek ismeretében sem érthető az a lelkesedés, amellyel az Obláth Károly és Müller János szerkesztők lapja a Zombor és Vidéke 1918 novemberében a Bácskát és annak központját, Zombor városát megszálló szerb csapatokat A megszállott Zombor című vezércikkükben üdvözölték. „Egy hét óta Zombor városát szerb csapatok megszállva tartják – írta a hírlap. – A rend a városban elejétől fogva kifogástalan. Kár, hogy egynéhány fővárosi lap valamelyik túlzó »menekült«-től hagyja magát félrevezetni, és oly hazug híreket közöl, hogy az ember itthon megbotránkozva olvassa ezeket.” A Zombor és Vidéke tudósítója lelkes beszámolójából kiderül: menekülésről szó sincs, hiszen 3-4 hadimilliomos és ugyanannyi gyenge idegzetű emberen kívül mindenki nyugodtan itthon van, és jól érzi magát. Érthető, hiszen „a megszálló csapatok legénysége fegyelmezett és illedelmes, parancsnokuk Momcsilovics Milivoj ezredes pedig egy előzékeny úriember mindenkivel szemben. A szerb-bunyevácz nemzeti tanács állandóan permanencziában van, és a hatóságokkal karöltve dolgozik; sok dolgot ad neki a frontról hazatérő katonák kielégítése és élelmezéssel való ellátása”. S hogy hitelt adjon az állításnak, a lap közölte a város polgármesterének 1918. november 15-én megfogalmazott A zombori szerb és bunyevác nemzeti tanács üzenete a város közönségéhez című kiáltványát. Eszerint: „A megszálló csapatoknak egyik fő célja a rend, a nyugalom és a közbiztonság fenntartása. A politikai hovatartozás és a határok megállapításának kérdése a nemzetközi béke-konferenczia feladata lesz, amely minden ezzel összefüggő kérdést a nemzetközi jog, a törvények és az emberiesség szabályának szigorú betartásával fog döntésre juttatni. Sem a tisztviselőknek, sem a nyugdíjasoknak, sem a közellátásban részesülő bármilyen alkalmazottaknak és egyéneknek nincs okuk nyugtalanságra, senkinek existenciája nem lesz tönkretéve és a szerb és bunyevác nemzeti tanács ez alkalommal is hangsúlyozottan kívánja kifejezni azon reményét és óhaját, hogy azokkal a más nemzetbeli polgártársaival, különösen pedig a magyarsággal, a mellyel évszázadok óta testvéri kötelékekkel van egybefűzve, a jövőben is szeretetben és kölcsönös megértésben óhajt élni, bármit is hozzon a jövő. – A fenti kijelentést a polgárság megnyugtatása ezennel közzé teszem – Kleiner Lajos.” Nem mellékesen, a XXXVIII. évfolyamával a háta mögött a Zombor és Vidéke ezzel a számával, az 1918. november 24-i kiadványával megszűnt. Lelkes „elkötelezettségét” azonban a lap 3. oldalán közölt A megszálló szerbek Pécsett című beszámolóban még elmondta: „Minthogy vendégeink a békekötésig, tehát hónapokig maradnak nálunk, a saját érdekünkben is kívánatos velük a társadalmi érintkezést is keresni. Megkönnyíti e feladatot azon körülmény, hogy a tizenhét szerb tiszt nekünk szokatlanul szerény, jó modorú művelt ember. Parancsnokuk az alezredes 40 éves, igen rendszerető, öntudatos, de oly szerény ember, hogy tábori ágyon alszik az irodájában, csak hogy katonák között legyen a kaszárnyában. Hogy az idegen tiszteknek alkalmat adjunk a közönséggel való érintkezésre, a Nemzeti Kaszinó is meg akarja őket hívni, hogy helyiségeiket látogassák, egyes szerbül tudó urak pedig a Nemzeti Tanács felkérésére vállalkoztak kalauzolásukra, hogy városunk nevezetességeit, a dómot, gyárakat, színházat nekik megmutogassák.” Ez volt a Zombor és Vidéke utolsó számában közölt utolsó írása.