A korabeli hírlapok tanúsága szerint soha nem volt boldogabb karácsonya magyar közösségünknek, mint a Délvidék anyaországhoz történt visszacsatolása első évének, az 1941-es esztendőnek krisztusi ünnepe. A betlehemi jászol közelsége békét teremtett a lelkekben, s lehetőséget adott az őszinte számvetésre. A Zomborban megjelenő, Illés Sándor által szerkesztett Délvidék című napilap már az 1941. december 18-i számában Első magyar karácsony – Készül a Délvidék karácsonyi száma – A legjobb bácskai írók szerepelnek a vaskos ünnepi számban című írásában bejelentette az olvasóinak szánt ajándékát. „Az idén a Délvidék először ad karácsonyi számot, ezért a szerkesztőség minden tagja azon fáradozik, hogy minél szebbet, minél jobbat produkáljon – írta a lap. – Az ünnepi számunkban a legjobb délvidéki írók szerepelnek. Azok küldték el írásaikat, akik 23 éven keresztül harcoltak a magyar betű erejével, a magyar feltámadásért. Az első magyar karácsony szent napján az övék a szó.” A Délvidék hírlap ünnepi kiadványával ki akarja domborítani a felszabadult Bácska szellemi egységét – jelezte néhány nappal később, 1941. december 20-án közölt Karácsonyi ajándék című beharangozós írásában az újság.
1941. december 24-én azután az olvasók asztalára került a Délvidék 24 oldalas ünnepi száma, benne A Délvidék karácsonyi melléklete című hatoldalas irodalmi kiadvánnyal.
Páter Gellért, a zombori karmelita rendház főnöke Karácsonyi béke című írásában köszöntötte az olvasókat: „A betlehemi csillagot nagyon sokan látták, de csak a napkeleti bölcsek indultak el sugarának világosságában és találták meg az Úr Jézus Krisztust. […] amikor a világtörténelmi események forgatagában érezzük az élet problémáinak kínzó megoldatlanságát, nézzünk fel az égre! És ragyogja be szívünk sötétségét égi fényességével a betlehemi csillag, vezessen el bennünket ahhoz a Kisdedhez, aki diadalmas karácsonyi tanításával, isteni mindenhatóságával egyedül képes megadni nekünk a megváltást, a karácsony csodás ajándékát, a szeretetet.” A ma már ismeretlen Gazsi Béla Karácsony című írásában a harcmezőkön szenvedőkről is megemlékezett: „Karácsony estéjén meggyújtjuk a karácsonyfa kicsi gyertyáit és ezektől tüzet fognak szívünkben az Isteni Szeretet szikrái, melyek most boldoggá tenni nem tudnak bennünket azért, mert a reánk nehezedő időkben együtt érzünk azokkal, akiknél talán hiányzik is a karácsonyfa. Minden szeretetünk az övék most, a Kis Jézus jászolánál.”
Szirmai Károly, a Kalangya szerkesztője, aki – a szerkesztő megfogalmazása szerint – Szenteleky Kornél halála után átvette a kisebbségi magyar irodalom vezetését, Végállomáson című novellájával tette emlékezetessé az ünnepet, Berényi János fiatal író, a Kalangya szerkesztője Rokonok között című írásában a délvidéki szellemiségről írt lelkes, egyéni hangvételű számvetést, Illés Sándor pedig Forgószél című elbeszélését közölte. Az elhunyt erdélyi költőre, Reményik Sándorra Lövés című versének közlésével emlékezett a Délvidék.
Cziráky Imre óbecsei író Az aranyszőrű kis bárányka című elbeszélésében a Bácska karácsonyi hangulatát örökítette meg: „Szállott, szállingózott… Úgy jött, szép lassan, szél nélkül. Mind sűrűbbek, mind nagyobbak lettek a hópelyhek és olyan szépségesen fehér lett a falu, hogy öröm volt nézni! Meg hallgatni is! Mert valami különös, édes muzsikája van a karácsonyi hóesés csendjének. Csak szív kell a meghallásához! Ebben a szűzi fehérségben pedig, mely elönti a falut, a határt, az egész világot, annyi varázslatos szépség van, hogy bajos azt leírni! De szív kell a meglátásához! A sok apró házacska, mint megannyi kuncogó, boldog gyerek lapul meg a karácsonyi ajándékba kapott, angyalszőtte takaró alatt.”
Az idők tanúsága szerint történelmi jelentőségű volt Herceg János Egységes magyarság – külön feladatok című, programadó írása. Tanulmány bevezető soraiban megfogalmazta a kérdést: helyes-e, hogy az anyaország egy-egy részé igyekszik megőrizni szellemi és faji sajátosságát? A magyarság ugyanis különböző színképekből, táji és népi változatokból tevődik össze, melyek összessége adja a nemzetünk értékét. A sík vidéki ember minden életmegnyilvánulásában, lelki és szellemi sajátosságaiban merő ellentéte a hegylakónak. „E táji változatokat Magyarországon a sokféle népi hatások még csak kimélyítik. A nyelvjárást, a szokásokat, s az emberi magatartást bizonyos dolgokban, a velük együtt élő népek is befolyásolják. Ezek helyzeti adottságok. De, hogy mi ezekkel az adottságokkal éljünk-e szellemi megnyilatkozásainkban, más kérdés” – fogalmazta meg írása bevezetőjében Herceg János. „Felvidéki és erdélyi szellem! Vannak ilyenek. Előbbit Mikszáth és Krúdy Gyula fejezték ki, utóbbit Tamásival egy egész kórus, Délvidéki szellem? Ilyen is van, ha eddig nem is jutott határozott kifejezésre. Mi azonban irodalmi és kulturális életünket szükségképpen is hozzá kötöttük az elmúlt huszonhárom év alatt. Eredményeink is vannak, az irodalomban éppúgy, mint a képzőművészetben, vagy a népi zenében. Sőt most már – akármilyen rövid volt az idő – hagyományaink is. Mert ránk nemcsak a táji és népi változás volt hatással, hanem a történelem játéka is, amely kisebbségi sorba lökött. S kisebbségi sorsunkban egy külön szellemi mozgalom megindítása, politikai szempontból is rendkívüli fontossággal bírt.” A délvidéki magyarság huszonhárom évig élt elszakítva az anyaországtól, elszakítva a nemzeti kultúra hagyományos vidékeitől, ezért a haza helyett a szülőföldön keltett megvetnie a lábát, a szülőföldön kellett megtartó értékeket teremtenie. Olyan utat kellett találnia, amelyen nem veszíthetett semmit nemzeti eszményeiből. A szellem: magatartás és szemlélet. S a délvidéki magyarság – kisebbségi helyzeténél fogva is – másképpen szemlélte az életet és a világ folyását, mint a körülötte élő népek, magatartása pedig nemzeti függősége miatt zárkózott volt. „Amikor a déli határok leszakadtak az ország testéről, itt maradtunk minden nélkül, még középosztályunk is megritkult a tisztviselőréteg menekülésével. Szervezetlenek voltunk, az üldöztetésekkel és más népek versenyében csak nehéz munkával sikerült elérnünk a legkisebb eredményeket is. De nem múlt el nyomtalanul fölöttünk a huszonhárom év. A délvidéki magyarság egysége ma élő valóság. És ezt meg kell tartanunk. Jöhetnek pártok, megkísérelhetik a politikai egység megbontását itt a Délvidéken, de a szellemi egységét soha. A kisebbségi évek kialakították bennünk az összetartozandóság szükségét, a közös sors a lelkek egymásba fonódását teremtette meg. […] Egy ága vagyunk a magyar nemzetnek, s hogy virágzó ága-e, az rajtunk múlik” – írta Herceg János. Majd így fejezte be ünnepi írását: „Délvidéki szellem van, s ez ad a művésznek itt külön tartalmat, a polgárnak pedig külön magatartást. Megőrizni kötelességünk, mert vele gazdagíthatjuk a nemzetet és megtarthatjuk a magunk egységét.” Herceg János Egységes magyarság – külön feladatok című írásában máig ható érvénnyel fogalmazta meg a délvidéki magyarság szellemi programját.
Nyitókép: Boldog karácsonyt! / Fotó: Mák Ferenc archívumából
