Délvidéki fényes percek címmel gyűjtötte kötetbe Farkas Zsuzsa kiváló újságírónk több mint három évtized publicisztikai írásait. A Magyar Szóban 1994-ben közölt, A kert című jegyzetében a rend igényét, annak a lélekre és az emberi szellemre gyakorolt hatását így fogalmazta meg: vannak olyan emberek, „akik azt hiszik, hogy velük kezdődik a történelem, hogy az igazi forradalom, az igazi, előrevivő újítás az, ha mindent lerombol, elölről kezd az ember. Akik egy csöppnyi alázatot, szemernyi tiszteletet sem éreznek az előttük voltak, az előttük kialakított kertek iránt.” Pedig az élet igazi lényege, megteremteni a saját békénket abban a hatalmas virágoskertben, amelyet az emberi történelem hagyományos rendjének nevezünk. Farkas Zsuzsa könyve elején, az Előszó helyett című írásában a magyarcsernyei gyermekkori emlékek nyomán elmondta, az élet legfontosabb dolgai: születés, barátság, szerelem, házasság, munka, segítőkészség, becsület. Emberi bölcsesség és helytállás, melyek a mindennapi kapcsolatokban, a találkozásokban nyernek értelmet. Gondolatmenetét az író így fejezte be: „Úgy érzem, vidéki magyarok sorsában él talán legmélyebben az őrzés fogalma.” Várady Tibor a kötetről elmondta: „Aki elolvassa ezt a könyvet, annak esélye van rá, hogy lássa és érezze, kik vagyunk, és hol vagyunk.” Mert Farkas Zsuzsa publicisztikai írásaiban zaklatott világunkban a béke, a nyugalom, a szeretet és az emberi együttérzés csöndes kertjeit keresi, a ha megtalálta, lelkesen ünnepli.
Írók, képzőművészek, publicisták, lelkészek, pedagógusok, vagy csak a „mindennapok hősei” kapnak szót a kötetben, akik minden ízükkel kötődnek a tájhoz. Akik képesek tenni a Délvidékre szakadt magyar közösségünk megmaradásáért. „Akik éberen őrzik nemzeti hagyományainkat, az időálló, örök emberi értékeket.” Az interjúkból, riportokból közelmúltunk kulturális helyzetképe, korrajza ugyancsak felvillan. „Konok figyelemmel számba kell vennünk mindazokat az értékeket, amink volt, és amink van.”
A Kárpát-medence vándora című interjúban Gyurkovics Hunor képző- és iparművész foglalta össze élete történetét. Pécsett született, édesapja református lelkész volt a drávaszögi Nagypiszanicán. Négyéves korától kezdve nagy hatást gyakorolt rá a négy honfoglalás kori falu, Kórógy, Haraszti, Nagypiszanoca és Rétfalu, a szinte ősi állapotban lévő közösség, ahol még hagyományos formában élnek az emberi kapcsolatok. „Mindenki mindenkinek segít, mindenki mindenkire gondot visel. Ez az én legkedvesebb vidékem, ezt jártam, és ezt járom ma is. Vasfegyelemben nevelkedtem, szépnek mondhatom a gyermekkoromat. A paplak volt a falu központja, ott gyülekeztek játszani a gyerekek. Szerettem a nádfedeles, faragott gerendájú, talpfás házakat, amelyek fehérre voltak meszelve, alul feketével elhúzva, előttük pad, arra ültek ki esténként az emberek.” Itt-ott a népviseletet is megtartották még, a fehér inget és a bő gatyát. A képzőművészetnek az a feladata, hogy szebbé tegye az életünket. Reményik Sándor ezt valamikor így fogalmazta meg: „Magyarország szíve, ⁄ Ma már a Végeken dobog.”
Az írástudónak kötelessége segíteni a közösségét – fogalmazta meg Ágoston Mihály a vele készült interjúban. A kiváló nyelvtudós, egyetemi tanár horgosi gyermekkori emlékei nyomán elmondta. „Érdekes, de kegyetlen világ volt a tanyáké, szigorú erkölccsel, renddel, s a munka dominált benne.” De a munkának is fölötte állott a természet: az áldott eső, a kerékagyig érő sár, a szárazság, a jégverés, valamint a velük járó babona és félelem. Ha nappal jött a vihar, be kellett sötétíteni az ablakot, s szentelt gyertya mellett hangosan imádkoztak az asszonyok. A régiektől öröklött rendigény szellemében fogalmazta meg: „Az értelmiség szellemi privilégiumával el van kötelezve, hogy avatottságának megfelelően gondot viseljen azokra, akiknek közösségéhez tartozónak érzi magát. Anyanyelvben, kultúrában, történelemben, vagy bármilyen más alapon.”
A kupuszinai Silling István is lelkesen beszélt a szülőfalujáról és a nyelvjárásról. Feleségével, Máriával Zomborba jártak középiskolába, és a zomboriak meg a környékbeliek kicsúfolták őket a nyelvjárásuk miatt. „Pedig mi csak a magyar örökségünket őriztük – meséli nem titkolt lelkesedéssel Silling István –, azt a nyelvet beszéltük, amit őseink hagytak ránk. De ők ezt nem tudták, és megmaradt bennem, hogy mi mások vagyunk, s nem biztos, hogy szépen tudunk magyarul. Ezt még ma is mondják a kupusziniak.” Amikor viszont az újvidéki Magyar Tanszékre került, tudatosodott benne, hogy nem kell szégyellni az anyanyelvként örökölt nyelvjárást. A nyelvésztanárai – közöttük Ágoston Mihály tanár úr – értették ezt meg vele. Amint a feleségével, Máriával valahonnan visszatérnek Kupuszinára, a léleképítés és megőrzés igényével előveszik „az ízes, palócos meg sárközi hangzásokat”.
Utasi Jenő atya tóthfalusi plébániája arról ismert, hogy bővelkedik a szellemi javakban. „A kisdiákoktól kezdve az értelmiségig sokan egyik legnépszerűbb találkozóhelyükként, kulturális központként tartják számon, s hálával gondolnak arra az emberre, akinek mindezt köszönhetik. Ő pedig nem más, mint egy fényes lelkű ember: Utasi Jenő atya, aki nyitott minden jóra. Aki arra tette fel az életét, hogy másoknak örömet szerezzen, feltűnés nélkül, önzetlenül, szelíden, azt a látszatot keltve, mintha ő volna az, aki kapja” – fogalmazta meg Farkas Zsuzsa Az atya – Látogatás Tóthfaluban, Utasi Jenőnél című írásában. A felszabadult, lelkes beszélgetést követően az atya így fogalmazta meg életbölcseletét: nem lehet úgy tekinteni az emberre, hogy van külön vallásos és külön világi énje, a kettőt egyesíteni lehet, s ennek a kettőnek az ötvözetéből alakul ki a minden iránt érdeklődő, szép emberi egyéniség. Az olvasó mélységes-mély meggyőződése, hogy ezt a bölcs nyugalmat is a vidék csöndje és békéje érlelte meg az emberben.
Németh István alakját az újságíró ott látta Szenteleky Kornél törzsasztalának egyik főhelyen. A Levélféle a nyolcvanéves Németh Istvánhoz című írásában részletesen szólt az írónak az elfogyó magyarság látványa nyomán támadt fájdalmáról is. Farkas Zsuzsa szerint: „Lassan nem lesz kisdiák sem már, ki kezébe vegye gyönyörű, a líra varázsvizébe mártott Vadalmádat, Lepkeláncodat, nem lesz kitől megkérdezned »ki látta azt a kisfiút«, pedig oly szívhez szóló az éneked, hogy azt az anyaország gyermekei is meghallották már.”
Pekár Tibor zenetanár, hegedűművész egyike volt azoknak, akik a zene számára új otthont teremtettek Szabadkán. Számára a zene a legtermészetesebb közeg, ahol zenét hall, ott igazán otthon érzi magát. „Amit megtanultam, továbbadtam” – zárta a beszélgetést a város jeles művésze, közéleti méltósága. Farkas Zsuzsa Délvidéki fényes percek című könyve a bölcsesség igényének biztató varázsát hozta el az olvasó otthonába.
