Nyolcvan éve a délvidéki magyarság számára a novemberrel kezdődő őszi napok a gyászos emlékezések ideje, a partizánterror sok ezer áldozatának emlékére gyújtanak gyertyát családi körben, és fájdalmas főhajtással helyeznek el koszorút a tömegsírokat jelző emlékműveknél. 1944. november első napjaitól kezdődően Tito fegyveres különítményei válogatott kegyetlenséggel küldték a halálba magyarságunk kiválóságait: vezető politikusait, közéleti személyiségeit, tanítókat, írókat, újságírókat, papokat, egyházi méltóságokat. Az elszabadult személyes bosszú áldozatává vált a magyar hivatalnok, az egyszerű földműves és a munkásember is. Kivégezték Deák Leót, Bács-Bodrog megye, Zombor és Újvidék városok főispánját, Krámer Gyula gyártulajdonost, a Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség elnökét, meggyilkolták Reöck Andor horgosi földbirtokost, Bogner József tordai születésű szabadkai lapszerkesztőt és tanárt, valamint a magyar értelmiség soraiból további sok ezret. Ismeretlenek Gachal János torontálvásárhelyi református esperest otthonából elhurcolták, és a községháza udvarában agyonverték, mint ahogyan tették Andrée Dezső újvidéki hírlapíróval is.
Újvidéken, 1944. október 30-án, mindössze egy héttel a partizánok bevonulását követően az új hatalom hirdetményben tette közzé: „A Bácskai és Baranyai Katonai Körzet Hadbírósága az 1944. október 29-én hozott ítéletével halálra ítélt 250 magyar nemzetiségű háborús bűnöst, akik a megszállás 3 évében részt vettek a megszállókkal Bácska és Baranya területén a szerb és más szláv lakosság terrorizálásában és mészárlásában. A halálos ítélet golyó által lett végrehajtva.” Majd hozzátette a titói erőszak legitimitását jelző „Halál a fasizmusra – szabadság a népnek!” – bajtársi üdvözletet. Előjátéka volt ez annak a mintegy másfél évig tartó rettenetes terrornak, amelynek részleteit Matuska Márton Az elhallgatott razzia – Vérengzés Újvidéken (1944–45) című munkájában igyekezett föltárni. A partizánterror következményeit máig nem heverte ki a délvidéki magyarság.
Matuska Márton könyvének második, Újvidéki nagy perek című fejezetében összegyűjtötte mindazokat a vallomásokat, melyek Deák Leó, Krámer Gyula, valamint Szombathelyi Ferenc és társaik bírósági perének és kivégzésének részleteit idézik fel. Illés Sándor visszaemlékezésében részletesen szólt arról, hogy az ÁVO hogyan tartóztatta le Deák Leót, és hogyan adta át őt az OZNÁ-nak.
Deák Leó Bács-Bodrog vármegye és Zombor város főispáni hivatalába történt kinevezésekor a Zomborban megjelenő Délvidék című hírlap 1941. augusztus 15-ei számában így fogalmazott: „Dr. Deák Leó Bács-Bodrog vármegye főispánjává történt kinevezése osztatlan örömet okozott az egész Délvidéken, ahol dr. Deák Leót, mint a kisebbségi sorsban szenvedett magyarság bátor és harcos vezetőjét mindenütt szeretik és tisztelik.” A cikk írója megjegyezte: Deák az elnyomatás éveiben fáradhatatlan energiával és önzetlen munkával harcolt a magyarság érdekeiért, kinevezése ennek a magyar munkának az elismerése.
Deák Leó magyar politikusként és főispánként egyaránt tisztában volt történelmi küldetésének jelentőségével. Kinevezésekor megfogalmazott köszöntőbeszédében szólt a Szent István-i állameszme bölcs üzenetéről, melynek lényege, hogy Magyarországon a magyarok és a nemzetiségek egyenlő jogokat élveznek, ugyanakkor egyenlő kötelezettségeik vannak az ország szuverenitásának megőrzése tekintetében. „A nemzetiségeknek épp olyan kötelességük a határok sérthetetlenségének őrzése – emelte ki a főispán –, mint az államalkotó magyarságnak. […] a magyar haza megadja mindazokat a jogokat a nemzetiségeknek, amelyek őket megilletik, feltéve, ha az a kisebbség feltétel nélkül lojális.”
Az 1942. január 15-én Zomborban megtartott főispáni avatóünnepségen elmondott ünnepi beszédében egyebek mellett így fogalmazott: „Társadalmi életünk a nemzetiségi csoportok szerinti rétegződés képét mutatja. Ezért józan ésszel, higgadt megfontoltsággal szemébe kell néznünk a nemzetiségi kérdésnek. Bennünket a huszonhárom év tapasztalatai ellenére egyáltalán nem befolyásol német és szláv testvéreink közelsége, gazdasági felkészültsége. Élvezzék továbbra is vendégszeretetünket azok, akiket illet. Ezért gondolkodás nélkül kapcsolódunk be a m. kir. kormány olyan politikai vonalvezetésébe, amely a nemzetiségi kérdést egyrészről az egyenjogúság élvezetének, másrészről az állampolgári kötelességek hiánynélküli teljesítésének alapjára fekteti.”
Ilkics István archimandrita a görögkeleti papság és hívők nevében köszöntötte dr. Deákot, és örömének adott kifejezést, hogy a megye élén „Deák Leó személyében olyan férfiú áll, aki tökéletesen ismeri a vármegye és lakóinak viszonyát. Kijelentette, hogy a görögkeleti egyház hűségre és hazaszeretetre fogja nevelni híveit, s az egyház minden tagja vállvetve fog küzdeni Magyarországért, mert »A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely. Áldjon, vagy verjen sors keze. Itt élned és meghalnod kell«” – fejezte be lelkesedéssel fogadott szavait Ilkics archimandrita.
Újvidék város főispáni székébe történt kinevezésekor Deák Leó A nemzetiségi problémát az egyenjogúság alapján kívánom megoldani címmel nyilatkozott a Délvidék 1943. január 27-ei számában. Elmondta: „Tudatában vagyok annak, hogy Újvidék városának társadalmi összetétele és társadalmi problémái speciális feladatot képeznek. Ezeket a problémákat abban a szellemben óhajtom megoldani, mint amilyen eddigi tevékenységemben vezetett. […] Természetesen gondolok a jelen alkalommal a nemzetiségi problémára is, amelynek megoldását a kormány-program szellemében, az egyenjogúság alapján minden jogos igény elismerésével, és bármiféle indokolt sérelem orvoslásával vélem legjobban megvalósíthatni.” Hangsúlyozta: természetesen nem áll módjában a társadalmi csoportosulások okait kiküszöbölni, mert ezek nyelvi, faji vagy vallási csoportosulásokból származó adottságok. De mindenkor kész békét, építő együttműködést teremteni a magyarság és a nemzetiségek között. „A háborús helyzet is azt követeli – mutatott rá a főispán –, hogy ne merüljünk ki a hiányok és a hibák keresésében. A hibák és a hiányok keresése a mai súlyos időknek nem képezheti a magyar hivatalnokok feladatát. Ennél sokkal fontosabb az összefogás, még ha ennek megvalósításáért bármelyik társadalmi rétegnek áldozatot is kell hozni.”
Bárhol lapozzuk fel Deák Leó sajtóbeli megnyilatkozásait, a velünk együtt élő nemzetiségekre vonatkozóan egyetlen bántó vagy sértő kifejezést nem találunk. Az új jugoszláv hatalom 1945. november 26-án mégis kivégezte őt.
Deák Leó a maga korában élharcosa volt a jugoszláviai magyar kisebbségnek. Elkötelezett magyarsága példaként áll az utókor előtt is. Nemcsak politikai vezetője volt a kisebbségi életnek, de szellemi téren is ő volt az egyik legjelentősebb irányadó. Az ő szava öntött reményt a csüggedőbe, ő gyámolította az elesetteket, segítette a fiatalokat, akiknek szerető, gondos atyja volt.
Nyitókép: Deák Leó szobra a Kalangya 1943. évi április 15-ei számának címoldalán
