1941. október 20-án fényes ünnepség keretében avatták fel Óbecsén a hősök emlékművét, rajta az országzászlóval. Az ünnepségen jelen volt dr. Deák Leó vármegyei főispán, az alispán, továbbá az országzászlót adományozó Kecskemét város küldöttsége. Az ünnepség szentmisével kezdődött a belvárosi római katolikus templomban. A Szabadkán megjelenő Délvidéki Magyarság című napilap 1941. október 21-i hétfői számában részletesen beszámolt az eseményről: az ünnepség bevezetőjéül az óbecsei Polgári Magyar Dalkör Bíró János karnagy vezényletével a Hiszekegyet adta elő, utána Cziráky Fetter Imre nagy hatással szavalta el Gyóni Géza Csak egy éjszakára című örökszép versét. Ezután Deák Leó főispán lépett az emlékmű elé, és elmondta mély gondolatokban gazdag ünnepi beszédét. A lap Deák Leó dr. főispán nagyhatású beszéde címmel közölte a közönség soraiban nagy tetszést aratott beszédét:
„Óbecse közönségének ezen a szép, és a mai napra – a hősök tiszteletére – olyan gyönyörűen feldíszített terén hosszú-hosszú évtizedek óta békésen áll, és minden zavaró benyomás nélkül nyúlik az ég felé egymás mellett két templom, melyek mindegyikében más-más nyelven dicsérik egy és ugyanazon Urat. Ide, az isten házába menet és jövet keveredik a nép. Csoportjai más-más fajnak egyedeiből tevődnek össze, mégis századok óta tűrték egymás meggyőződését, osztályosak voltak ugyanazon bajnak-gondnak. A történelem ítélőszéke már megállapította, hogy helyrehozhatatlan hiba volt ezelőtt 23 évvel a két templom közé éket verni! Az egy Istent más-más nyelven imádó hívők lelkébe a gyűlölet magvát elhinteni. Ma már látjuk, kár volt az egységet, egy ezeréves állami életet megszakítani, a testvériesen egymás mellett haladók sorait megbontani. Isten ellen való vétek volt a testvéri szeretet helyébe a fajgyűlöletet iktatni, történelmet hamisítani, ártatlan magyar népcsoportokat – melyek türelmességüknek, sokszor érthetetlen hiszékenységüknek, bizalmuknak és vendégszeretetüknek annyi jelét adták – az anyaország testéről leszakítani.
A történelem irányítói 1918-ban rövidlátó intézkedéseket foganatosítottak, az isteni igazságosság útjait keresztezték, amikor az ártatlanul kiontott tengernyi magyar vér dacára a magyart elnyomták, hazáját feldarabolták. Nem ismerték el és nem jutalmazták a véráldozatot, melyet ezeréves hazánk fennmaradásáért és függetlenségéért hozott száz- és százezernyi magyar. Nem akartak emlékezni a történelem során majd minden században a keresztény kultúra megmentése érdekében hozott áldozatainkról sem. Elfeledkeztek arról, hogy Isten malmai lassan őrölnek, de biztosan őrölnek, s hogy a Mindenható a haza és a kereszt szolgálatában kiontott hősi véráldozatot szívesen látja, és meg is jutalmazza.
A vérnek, a hősi vérnek virága van! Ez a virág beérik és elkövetkezik a gyümölcsnek az aratása is. Nem olyan virág ez, mint amelyik minden tavasszal a nap éltető sugarainak engedve kitárja szirmait, nem minden nyár hozza meg a termését, és nem minden a gyümölcs letörésének ideje. A vér virága nem évszaki virág. Az égiek kifürkészhetetlen akaratából előre nem látható időben és az érdemek elismeréseképpen emberi kezek beavatkozásától függetlenül nyílik ki a vér virága. Beérésének időpontját túlvilági akarat szabja meg. Nem a mindent éltető és érintő nap a fejlesztője, mégis lassan meghozza a gyümölcsét, és teljes bizonysággal elkövetkezik annak ideje is, amikor gyümölcsét földi halandóik élvezhetik.
A hősök vére, amelynek ünnepét üljük, ezelőtt 23 esztendővel ömlött a magyar hazafiasságnak és önfeláldozásnak oltárára. Igaz ügyért ömlött, mégsem szökkent első tavaszra virágba. Huszonkét tavasz napja melengette, az anyaországtól elszakított millió és millió magyar szenvedéseinek könnyzápora öntözte, termékenyítette. Sok százezer hősi halott ártatlan lelke a túlvilágon Isten zsámolya előtt imájával kivirágzását elősegítette. Melegágya volt a hála és az emlékezés, éltető napja pedig az élni akarás és ezeréves múltjában bizakodó magyarságnak a feltámadásba vetett rendíthetetlen hite. És íme, nem hiába ömlött a vér, nem hiába szakadtak meg a szívek az emberi erőt meghaladó szenvedésektől, mert a Mindenható a virágból gyümölcsöt fakasztott, megérlelte és a betakarítást megengedte. 1941 tavaszára megérett a gyümölcs itt, a Délvidéken, a Tisza–Duna közén is. A Bácskát a magyar történelem az Isten segedelmével betakarította.
Amint gyümölcse a hősök kiöntött vérének a mi felszabadulásunk, úgy ennek jelképe a hősi emlékmű. Soha el nem múló hálánkat óhajtjuk a mai napon ez ünnepéllyel, majd az utódok részére az emlékművel kifejezésre juttatni, hőseink irányában, kérve az Egek Urát, hogy a hősök vére tovább virágozzék, meghozza további gyümölcseit, és mielőbb élvezhessük azokat az ezeréves határok koszorúzta Nagy-Magyarországon!
Ez a két templom itt a főtéren, amelyeket az elmúlt 23 esztendőnek a történelem óráján alig lemérhető röpke pillanata elérhetetlen távolságba helyezett egymástól, a közepén a hősök emlékén keresztül kerüljön újra abba a testvéri közelségbe, mint amelyben egymás mellett évszázadokon keresztül megfért. A hősök emléke távolítsa el a gyűlöletnek még az árnyékát is, amely gyűlölet mesterségesen szított és tanított gyűlölet, a fajtákat és vallásokat egymásra uszította. Intő példakép szolgáljon északnak és délnek, keletnek és nyugatnak, hogy bár a magyar fajta sokat vétkezett az isteni gondviselés ellen és önmaga ellen, Istenért, a hazáért, a keresztény civilizáció védelmében, és nem utolsósorban idegen ajkú honfitársainak érdekében is, hozott áldozataival évszázadokra előre kiérdemelte magának az ezeréves határokon belül a békés és nyugodt fejlődést.”
A főispán nagy tapssal és többszöri tetszésnyilvánítással fogadott lelkes beszéde után a Polgári Magyar Dalkör tagjai újabb énekszámokat adtak elő, majd Szeremley Lőrincz Magyar vitéz siráma című költeményét mély átérzéssel tolmácsolták. Ezt követően Kecskemét városa nevében Lóczy Pál dr. főjegyző tartott ünnepi beszédet és egyben átadta az országzászlót, amelyet felvontak az emlékoszlopra.
Deák Leó 1941 augusztusában kinevezett Bács-Bodrog vármegye és Zombor város főispánjáról kevés emlék maradt az utókorra. Kalapis Zoltán Életrajzi kalauz – Ezer magyar biográfia a délszláv országokból I. (2002) című lexikonában így fogalmazott: Deák Leó „egyik kiemelkedő vezetője volt a kisebbségi sorba süllyedt vajdasági magyarságnak a két világháború között, egyike azoknak a kevés számú tanult embereknek, akik nem hagyták cserben népüket, velük együtt vállalták a másodrangú polgár sorsát, a hátrányos megkülönböztetést, s nemritkán a szenvedést és a megaláztatást is.” A partizánok bevonulásakor Deák Leót 1945. november 16. után Újvidéken kivégezték.
Nyitókép: Hősök emlékműve, Óbecse 1941 (Mák Ferenc archívumából)
