Kalapis Zoltán pályájának összefoglaló munkája az Életrajzi kalauz – Ezer magyar biográfia a délszláv országokból (2002–2003) című három kötetes lexikona, melynek előzménye a 2001-ben megjelent Lentségi arcképcsarnok című munkája volt, melyben először mutatta meg a magyar történelem iránti elkötelezettségének valódi dimenzióit. Mélységes mély elkötelezettségének lényegét az 1990-es évek elején, a Történelem a föld alatt 948–1848 című kötetében megjelent A zimonyi Hunyadi-torony tövében (1995) című írásában fogalmazta meg. Látogatói magányában azon töprengett, miért nem ismeri a délvidéki magyarság a saját, a történelmi emlékekben ma is élő, évezredes történelmét? Miért nincs történelmi emlékezete a délvidéki magyarságnak? Miért nem jönnek magyar diákcsoportok történelemórára a megmaradt kolostorfalakhoz, tornyokhoz és emlékművekhez? „A magyar történelmi emlékek megtekintése – Bács, Dombó, Pusztatemplom és sok minden más – valójában nem is kapott helyet az útitervekben, mintha ki nem mondott, de mégis érvényesített szempont ez lenne: elhallgatni, átminősíteni, elfelejteni mindent, ami nem hivatalos történelem – írta a művelődéstörténész. – Ne csodálkozzunk tehát, ha minduntalan tapasztalnunk kell: történelmi tudatunk kilúgozott, szétmállasztott állapotban van. – Majd személyes vallomással folytatta: – E sorok írója csaknem ötven évvel ezelőtt szintén elsuhant diáktársaival a Hunyadi-torony mellett, útban Oplenác felé. S lám, csak most, vénségére került abba a helyzetbe, hogy jóvátegye azt, amit akkor a tanterv és a tanárok miatt, később pedig az »ifjonti« érdektelenség miatt elmulasztott. Most ismeretanyaggal jól felbatyuzva – vajon eléggé-e? – áll az egykori várudvar kellős közepén álló Hunyadi-torony tövében, s megpróbálja felidézni a régmúlt idők egy picinyke szeletjét, szólásra bírni az ősi várfalak szegleteit, zugait, mesélő köveit.” Ilyen, a késői jóvátétel szándékával kereste fel Kalapis Zoltán az ezredévnyi magyar történelem Délvidéken fellelhető emlékeit Versectől Fiuméig és Bántornyáig, olyan vidékeken is az emlékek nyomát kutatva – ilyen Csáktornya, Varasd vagy a lepoglavai pálos kolostor –, ahol magyar szót már régen nem hallani. 1993-ban – hasonló megindultsággal – Az aracsi Pusztatemplom című írásában az egykori katedrális romjait szemlélve vetette papírra e keserű sorokat: „Olykor úgy tűnik – száz vagy akár ötszáz év tapasztalata ez –, hogy nincs is igény fenntartására, megismerésére, megtekintésére, úgy is mondhatnánk, hogy a kutyának sem kell. Az időnkénti fellobbanásokat kötelezően a feledés, a nemtörődömség évtizedei követik. Az utóbbi hetven esztendő még csak súlyosbította a helyzetet. […] Még szerencse, hogy a pislákoló mécsest mégse hagyják teljesen kialudni azok, akik szívükön viselik népük sorsát. Minden korban akadtak lelkiismeretes tanítók, tanárok, papok, akik ily módon is szolgálatot teljesítettek.” A történelmi emlékeink kallódása feletti töprengéséből született Kalapis Zoltán Történelem a föld alatt (1995) című kötete. A táj maga a „tárgyiasult emlékezet”, az emlékhelyek területi meghatározottsága tehát látszólag egyszerű: a történelmi magyar terület déli peremvidékének historikumáról van szó.
Bonyolultabb és összetettebb ennél az „alkotó szellemek” fogalmának táj-meghatározása. Az Életrajzi kalauz első kötetének előszavában Kalapis Zoltán így foglalta össze szerzői szándékát: a háromkötetes mű „betekintést kellene hogy adjon azoknak az ismertebb vagy kevésbé ismert, olykor pedig teljesen elfelejtett embereknek a tárgyi és szellemi tevékenységébe, akik egykoron Dél-Magyarországon – a Lentségen, az Alvidéken –, majd a mai, olykor még most is parlaginak, ólszagúnak, hagyománytalannak mondott Vajdaságban, továbbá a királyi és a titói Jugoszláviában, illetve újabban a délszláv országokban éltek, működtek, s munkásságukkal a maguk szakterületén valamilyen formában kitűntek, figyelmet keltettek”.
Már az 1970-es években kiteljesedő, szociográfiai ihletésű publicisztikájának középpontjában is a teremtő-alkotó ember állt – a népdalt, balladát formáló szállás- és majorlakó pásztor, a tájat a maga képére alakító, kertészkedő napszámos, és a futóhomokot megkötő erdész alakja –, aki minden egyes cselekedetével otthonává szeretné alakítani a tájat. Idővel, évtized múltán, amikor teremtő-alkotó alakjai mögé Kalapis Zoltán a történelmi hátteret is megrajzolta, megjelent az országért aggódó főúri méltóság, az érvényesülésért küzdő polgár, vagy a világképét és világlátását műalkotásokban megörökíteni szándékozó művészember. Ezeket az alakokat, a szélesen értelmezett életművek megalkotóit a művelődéstörténész mindig nemzeti és társadalmi funkciójuk értékelésével együtt jeleníti meg. A Lentséget érintő művelődéstörténeti folyamatok ily módon a teremtő ember alakjában nyertek értelmezhető formát. A császári vízépítő mérnők műve a torontáli mocsárvilágban nyert igazi értelmet, a nyomdatulajdonos Takáts Rafael vállalkozása az abszolutizmus zátonyán feneklett meg, Radics György és lapalapító társai kezdeményezését pedig a fejlett polgári körülmények röpítették a magasba.
Nehéz e tájon magyarnak maradni – fogalmazta meg egyik kései vallomásában a szerző. Túl sok a kísértés, és nagyon kevés az ellenálló-képesség. A háborúktól, forradalmaktól, felkelésektől és lázadásoktól, nagy futásoktól és üldözésektől terhes kettőszáz év nem bizonyult elegendőnek a biztos otthonteremtéshez, s amit a történelem a kiegyezést követő fél évszázad során adott Magyarország déli peremvidékének, azt többszörösen megtagadta-elvitatta tőle az 1918-as változásokat követő évszázad. Saját őseiről írta Kalapis Zoltán, hogy a trianoni döntést követően „ott érte őket legjobban a környezet átfedő hatása, ahol a leggyengébbek voltak: magyarságukban, bolgárságukban. Azok az éltető nedvek, amelyek esetleg táplálhatták volna egyébként is hiányos történelmi, nemzeti és nyelvi tudatukat, már korábban egyszerűen máról holnapra elapadtak. Azt a kevéskét pedig, amit régebben vagy esetleg menet közben magukba szívtak, nem tudták sem megóvni, sem átadni. (…) itt nálunk, ahol töredezik az anyanyelvi közeg, és foszladozik a természetes nemzeti határ, a magyarság elsősorban a választás és a vállalás kérdése.” Meg lehet-e fékezni az asszimilálódás törvényének bomlasztó hatását, van-e ellene orvosság, ki lehet-e fejleszteni a természetes immunitást? Erre a kérdésre próbált meg teljes életművével válaszolni Kalapis Zoltán, miközben szeme előtt zajlott le a hagyományos világ felszámolása.
Nyitókép: Kalapis Zoltán Történelem a föld alatt című könyve
