Küldetés a világ peremén

Huszonkét orvosi misszió és egy életre szóló elköteleződés áll dr. Fodor Réka mögött, akinek a története a gyógyítás mellett a hit erejéről is szól. A budapesti háziorvos élete a házassági felkészítő során vett gyökeres fordulatot, ahol megtalálta, hogyan kapcsolódhat istennel. Évekkel később, miután a férje fölépült a daganatos betegségéből, Ugandába ment missziós orvosnak, amit azóta több mint húsz afrikai út, egy alapítvány, rengeteg gyógyítás, valamint iskola- és kórházépítés követett olyan országokban, ahol az állami segítség ismeretlen fogalom.

Dr. Fodor Réka nemrég a zentai Kis Szent Teréz-emléktemplomban mesélt küldetéséről és az alapítvány munkájáról. Az előadásból kiderült, hogy a doktornő útja a nigériai missziókig nem volt mentes a mélypontoktól és a sorsszerű véletlenektől sem. Nem vallásos családból származik, a hitet a házassági felkészítő hozta el számára.

– Házi feladatként mindig becsületesen elolvastam az evangéliumot, egy idő után pedig elkezdett érdekelni maga a házassági felkészítő is. Nagyjából fél év múlva esett le a tantusz, hogy én tulajdonképpen már az öt évvel korábbi balesetem óta a misztikát kerestem, amit itt végre megtaláltam. Akkor döntöttem el, hogy szeretném a vallást, a hitet az életem részévé tenni – magyarázta, hozzátéve, azt követően a férjével szentségi házasságot kötöttek, és misére kezdtek járni. Fontos volt számukra, hogy a gyermekeiket is ebben a szellemben neveljék. Bár a missziós orvoslás dr. Fodor Rékának gyerekkori álma volt, akkoriban úgy gondolta, hogy ez nem fog megvalósulni, hiszen nem tudta elképzelni, hogy szoptató anyaként vágjon ebbe bele. A sorsdöntő változás akkor következett be, amikor a gyermekek már nagyobbak voltak, iskolába jártak. Akkor ugyanis éppen Ugandába kerestek missziós orvosokat, Réka pedig nem sokat hezitált, szinte azonnal jelentkezett, két hét múlva pedig már kint is volt Afrikában. Az élmény olyannyira magával ragadta, hogy az első út után már azon gondolkozott, hogyan mehetne vissza. A férje jóvoltából Afréka címmel egy könyv is született, amelyben az ugandai misszió történéseit és élményeit olvashatjuk igazán őszinte és mélyen megérintő formában. A könyvet egy alapítvány bejegyzése követte.

– Sajnos a karitatív szférában is vannak olyan emberek, akik visszaélnek a pénzügyekkel. Egyik nap mondta a férjem, aki épp olvasta a híreket, hogy nem ez a pasi az, akit az Interpol keres? Mint kiderült, sikkasztásért körözték. Bennem akkor egy világ omlott össze. Harminc évet vártam, hogy teljesüljön az álmom, erre kiderül, hogy a misszió vezetője egy sikkasztó... Elárulva, az álmaimtól megfosztva éreztem magam, és nagyon elkeseredtem. Ezért jegyeztük be az Afréka Alapítványt – emlékezett vissza dr. Fodor Réka, akinek elmondása szerint az afrikai mindennapok európai szemmel sokszor hihetetlenek, sőt sokkolóak lehetnek. A közegészségügy és a közoktatás hiányosságai mellett ugyanis a közbiztonság is sarkalatos kérdés.

– 2019-ben a családomat is kivittem magammal Nigériába. Vannak testőreim, hiszen egy olyan országban megyünk ki terepre, ahol minden második órában meghal egy keresztény vértanú. Tehát mire végigmondom az előadást, addigra valakit megölnek pusztán azért, mert keresztény. Egy ilyen fenyegetett környezetben kellenek a testőrök; ha lőnének ránk, biztos vagyok benne, hogy azonnal elénk állnának – fogalmazott, majd arról is mesélt, hogy a nehéz körülmények ellenére a helyiek hatékonyan meg tudnak küzdeni a nehézségekkel. Ebben a hitük és a pozitív életszemléletük segíti őket. Ahogyan a doktornő fogalmazott: mi elcsodálkozunk azon, hogy hogyan tudnak ilyen körülmények között mindig csak nevetni, ők meg nem értik, mit búslakodunk mi állandóan.

– Sokan már elvesztették egy-két gyermeküket. Átlagosan 6-8 gyermeke van egy családnak, és ahogyan a dédanyáink idejében, bizony előfordul a gyerekhalandóság. Elképesztően sokaknak nincs pénze például maláriagyógyszerre a gyermeke számára. Mi szoktuk szidni az egészségügyet, és ugyan van is miért, de főképp azért tudjuk ezt megtenni, mert létezik. Nigériában nincs állami egészségügy, és ez azt jelenti, hogy ha nincs pénzed, akkor meghalsz – mesélte dr. Fodor Réka a nigériai körülményekről.

Kitért a 2020-as világjárvány következményeire is. A Covid egy olyan országba érkezett meg, ahol a terrorizmus, a korrupció és a szegénység uralkodott, ezt tetézte, hogy ugyanazokat az intézkedéseket hozták, mint a nyugati országokban: bezárták az iskolákat. Csakhogy az áram és internet nélküli vidékeken ez azt jelentette, hogy nincs oktatás.

– Milliónyi gyermek prostituálódott, halt éhen vagy vált bűnözővé. Iszonyú volt. Márciusban két hétre mentem ki, aztán nem tudtam hazajönni. Bezárták a piacokat abban az országban, ahol a lakosság körülbelül 60 százaléka a piacozásból él. Iszonyú volt, nagyon hamar megjelent az éhínség. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténik, de attól még megtörtént – elevenítette fel az emlékeit, hozzátéve, szerencsés véletlen, hogy ebben az időszakban vált híressé a már évek óta működő alapítvány. Sokan adakoztak, aminek köszönhetően több ezer család jutott élelemhez. Mára 450 gyerek taníttatását finanszírozzák adományokból, köztük vajdasági magyar családok támogatásából.

Az Afréka Alapítványnak oktatási programja is van: tíz iskolájuk van, ahol az alapfokú oktatástól a középiskolákon át egészen a felsőoktatási szintig tanulhatnak a helyiek. Az egyetemet jelenleg még építik, de az Egészségtudományi Kar már felépült.

– A magyar állam is segített a téglákban, az Afréka Alapítvány pedig az emberek tandíjában. Ez egy négyéves egyetemi szintű képzés, amivel négyszáz helyi fiatalnak adunk nemcsak álmokat, hanem munkalehetőséget is. Tavaly március 31-én avatták fel hivatalosan ezt az egyetemet. Annak örült mindenki, hogy tanulnak. Ennyi. És emiatt akkora népünnepély lett, hogy kétszázan nigériai zászlót lobogtattak, kétszázan meg magyar zászlót – mesélte a doktornő, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy az állam hiányából fakadóan a katolikus egyház rengeteg olyan dologgal foglalkozik, amit nálunk a középkorban csináltak: iskolákat, kórházakat tart fenn és egyéb tevékenységeket is végez.

– A helyiek úgy gondolkodnak, hogy nekünk nincs út, nincs áram, nincs egészségügy, nincs oktatás, ám van isten. Nálatok meg van út, egészségügy, oktatás, ezért mindig azt remélitek, hogy majd az állam megoldja a dolgokat. Nekünk nincs ilyenünk, úgyhogy nekünk elég isten. A vasárnapi misék háromórásak, és tízezrek vesznek rajtuk részt. Van olyan plébánia, ahol összesen tizenegy mise van, különböző helyszíneken. A bérmálkozáson kétezren vannak, még a szülők sem férnek be a templomba. Pedig nem háromévente van bérmálkozás – magyarázta a doktornő.

Hittel, reménnyel

Dr. Fodor Réka azt vallja, hogy az élete összes nagy, első pillantásra katasztrófaként említhető eseménye ahhoz segítette hozzá, akivé mára vált, és amiben ma él. Az afrikai missziós munka nemcsak mások életét, hanem az övét is gyökeresen átalakította: a nélkülözés, a betegségek és a hit mindennapi megtapasztalása új értelmet adott számára a segítségnyújtásnak, miközben folyamatosan szembesül azzal is, mennyi mindent nem tud megváltoztatni. Az előadás után a missziós orvost a tapasztalatairól és arról is kérdeztük, hogy hogyan segíthetjük innen az alapítvány munkáját.

 Mi mindenben nem látjuk a saját privilégiumainkat azzal szemben, amit Afrikában tapasztalsz?

– Ott például nem nagyon vannak utak. Ez az államnak lenne a feladata, ám nem végzi el. Terepjáróval szoktunk közlekedni, amiből úgy tűnhet, hogy az Afréka Alapítvány óriási költségvetésű, de valójában egy Suzuki Swifttel a sarokig se szabad elmenni, mert tengelytörésed lesz. Amikor először kimentem terepre, még hánytam is ezeken az utakon, pedig nem szoktam egyébként, de annyira összerázott az utazás. Már megszoktam. Rossz a közbiztonság, nincs állami egészségügy, és az oktatás is fizetős.

 Mit indított el benned a rengeteg tífuszos, maláriás haláleset, amivel szembesültél?

– Ezért megyek vissza. Ha mindenki meggyógyul, és nincs már mit tenni, akkor nem is lenne értelme újra nekiindulni. Az újságokban megírják, hogy hú, a dr. Réka 4500 családot etet, 450 diákot támogat, 2000 beteget meggyógyít. De amikor kint vagyok, akkor én nem ezt látom, hanem pont azt a 150 milliót, akit nem gyógyítottam meg, akit nem tudtunk taníttatni, etetni.

 A missziós munka hogyan egyeztethető össze a családdal, a szülőséggel?

– Az elmúlt tíz évben rengeteget segített a férjem, hiszen amikor én ezt elkezdtem, akkor a kisebbik gyermekünk nyolcéves volt, a nagyobb meg tizenkettő. A férjem volt a bébiszitter, az anya, az apa, a szakács, a sofőr, és ez nyilván nem is lehetett volna másként. Anna lányom 16 éves volt, amikor először kijött velem, az Afrika könyvek fotósaként pedig ő is missziós. Kinga introvertáltabb típus, ő a magyar térfélen segít. Ebben nőttek fel.

 Amikor nem Afrikában vagy, akkor Magyarországon népszerűsíted az alapítványt. Hogy jutottál el Vajdaságba?

– Legelőször akkor jöttünk ide, amikor a férjem rákos volt. Pont Zentán gyógyult meg egy lelkigyakorlaton, körülbelül tíz évvel ezelőtt. Ezután hívtak meg minket Szöllősi Tibor atyáék. Meghívták Izunna atyát egy papi rekollekcióra, de mivel Izunna atya csak schengeni vízumot kapott Nigériából, amivel nem jöhetett át Szerbiába, ezért Szegeden találkoztunk a vajdasági papokkal. Nekik tartott Izunna atya egy rekollekciót, amelyen én voltam a tolmács. Aztán hívtak több helyre, jártam Óbecsén, Csantavéren is.

 Milyen lehetőségeik vannak a vajdasági magyaroknak arra, hogy támogassák az alapítvány munkáját?

– Nemzetközi bankszámláról a világ bármely pontjáról tudom fogadni az adományokat, ám ha valakinek nincs megfelelő bankszámlája, akkor a helyi plébánosokon keresztül is megoldható az adományozás. Nemrég volt egy akciónk, amikor szemüvegeket gyűjtöttünk. Annyi szemüveg gyűlt össze, hogy azt sem tudtuk, hova tegyük. Ekkora mennyiséget el sem tudunk oda vinni. Ez úgy indult egyébként, hogy tavaly írt egy szemész doktornő, hogy szeretne jönni misszióba. Ő volt dr. Kálmán Réka. Mondom, ez szuper, csak éppen még szemsebészeti műtő nincsen. Kitaláltuk, hogy nem baj, akkor legalább gyűjtsünk szemüvegeket, ő pedig kijön velünk, és megvizsgálja a gyermekeket meg a felnőtteket, kiszűri közülük azokat, akiket majd egyszer megoperálunk. Rengeteg ott a vak ember, de minthogy én nem vagyok szemész, így nem tudhatom biztosan, hogy kit lehet ebből meggyógyítani. És ha már jön a doktornő, akkor ne üres kézzel jöjjön, hanem hozzon szemüvegeket, amiket odaadunk azoknak, akik gyengén látnak. Csakhogy ez a mozgalom kinőtte magát, rengeteg szemüveg érkezett. Az egy dolog, hogy mekkora helyet foglal és mekkora a súlya, de ezeket a szemüvegeket mind be kell mérni, mert a nem bevizsgált szemüveg valójában hasznavehetetlen, hiszen nekünk nincs időnk ott keresgélni. De milyen érdekes, a Jóisten mindent megold. Az előadás után odajött hozzám egy optikus, hogy szeretne segíteni. Így már előre bemért szemüvegek jutnak majd el hozzám. Ez így sokkal nagyobb, valódi segítség.

 Az Afrikában tapasztaltak hatására hogyan változott a gondolkodásod, a világnézeted?

– A hitem egyértelműen hatalmasat nőtt. Amikor látom ezeknek az embereknek a nyomorúságát, és mégis ők vigasztalnak engem, hogy mennyire sokat segítettem nekik, az letaglóz. A hitük nagyon ragadós. Annyira felemelő, amikor a háromórás szentmisén nem azt nézik, hogy mikor mehetnek már haza, hanem örülnek és táncolnak. Persze nem valamiféle profán táncot, hanem dicsőítve. Annyira tisztelik az Atyát, az Urat, hogy az elképesztő. A világjárvány alatt a templomok csak hat hétre zártak be, de azt is alig élték túl. Az éhezés az hagyján, de hogy nincs mise?! A hitem nekem is nagyon sokat mélyült az afrikai missziók hatásra.