2024. június 22., szombat

A történelmi emlékek őrzője

Herceg János 115. születésnapjára (Zombor, 1909. május 11. – Zombor, 1995. január 29.)

Születésének évfordulójára emlékezve újra Herceg János könyveit olvasom – reményt, bölcsességet, és némi vigasztalást keresek a soraiban, az éppen összedőlni készülő világunk láttán. 115 évvel ezelőtt, 1909. május 11-én Zomborban született a kiváló író, XX. századi nemzeti tragédiánk délvidéki tanúja és krónikása, aki a saját írói életművével mutatta meg a bölcs túlélés makacs, ám felettébb törékeny esélyeit. Nem véletlen, hogy könyveiben fontos helyet foglalt el a szellemi számvetésnek szánt, az élet és a kultúra csodáit sorra számba vevő, lírai jegyzetek és töprengések sorát őrző napló és vallomás. Háromtucatnyi önálló kötete közül a Két világ (1972), az Előjáték (1975), a Visszanéző (1979) című emlékezései, a Módosulások (1989) című regénye, s a Nyíló idő (1991) című feljegyzései bizonyítják az emlékezés megtartó erejét.

Herceg János pályáját újságíróként kezdte a zombori Új Hírek című napilapnál, de mert – későbbi vallomásai szerint is – úgy érezte, igazi íróvá csak Budapesten válhat, a fővárosba ment mesterséget tanulni. 1936 és 1938 között Benedek Marcell mellett a Dante Könyvkiadónál dolgozott, s ekkor kötött életre szóló barátságot Németh Lászlóval is. Ám mindvégig úgy érezte, talajvesztett íróként a fővárosban nincs igazán hitele a megszólalásnak, hazaköltözött hát a kisebbségi kilátástalanságba, s előbb Szirmai Károly társaságában, majd 1941 és 1944 között egyedül szerkesztette a Szenteleky Kornél indította folyóiratot, a Kalangyát.

Herceg János műveiben különös szerep jutott a Bácska XIX. századi emlékezetének. Módosulások című kötetében a lehető legmesszebbre, az ifjúkorára tekintett vissza, megidézve a századelő két évtizedét, amikor még békés és meghitt volt az élet a vármegyében, hiszen a lélek és a szellem még őrizte régi, öröklött rendjét, s az életnek kellett idővel megkeserednie ahhoz, hogy a béke és a nyugalom eltűnjön a mindennapok gesztusaiból. S a régi világ rendjével együtt eltűnt a meghittség, a bizalom, az erkölcsi hit is az emberek életéből.

A vármegye első városának, Zombornak régi – már csak az emlékezetben élő – világában a közösség sorsának emeléséért tett cselekvés még kitöltötte a felkínált távlatokat, akkoriban még minden gesztus értelme önmaga értékében rejlett. A város és a környező világ még őszintén adott helyet az egymásra utalt közösségeknek, parasztnak, hivatalnoknak, iparosnak, művésznek és értelmiséginek, s a nemzetiségi tagoltság sem bontotta meg a századvég és a századforduló világának teljességét. Nem az emlékezet színeváltozása teszi, de a valóságban is tapasztalható volt – hiszen életművek tanúskodnak róla –, nagyon kevés volt akkoriban az önmagával meghasonlott lélek. Dudás Gyula, Gubicza Kálmán, Radics György, Margalits Ede, valamennyien tisztességes életművet hagytak maguk után – alakjuk ott él Herceg János írásaiban is –, amelyek ma is tanúságtevők az utókor biztatást és bátorítást váró tanácstalansága előtt.

Herceg János különös, kitüntető szeretettel emlékezett Szenteleky Kornélra, és az általa szerkesztett Kalangya című folyóirat történetére. Az előtte járó pályatárs a „bácskai szellemiséget” akarta az irodalomban kifejezésre juttatni, diadalra vinni. Politikai alapja ennek a mozgalomnak az volt, hogy meg kell tartani a magyarságot jobb időkre, ki kell fejleszteni benne egy erős ellenállást a beolvadással szemben, fel kell ébreszteni a testvéri összefogás erejét, s várhatott-e ennél szebb programot akár politikustól is az ember. Ő pedig csak író volt. S talán éppen ezért volt nagyobb hitele, ezért volt nagyobb eredménye a jelszavainak, ezért történhetett, hogy a kisebbségi sorsra kényszerített délvidéki magyarság öntudatra ébredése az ő mozgalmával kezdődött. Herceg János szemében a sziváci orvos, költő és szerkesztő maga volt a „kiegyenlítő szellem”, aki szekértáborba tudta szólítani az írástudókat, feloldva minden közöttük feszülő szociális és egyéb ellentétet. „Magyar irodalmat csinált! Az ő mozgalma nem szöveteiben, nem szellemében, hanem lelkében, nyelvében és öntudatában volt magyar. Politikai alapja ennek a mozgalomnak az volt, hogy meg kell tartani a magyarságot jobb időkre, ki kell fejteni benne egy erős ellenállást a beolvadással szemben, fel kell ébreszteni a testvéri összefogás erejét, s várhatott-e ennél szebb programot akár politikustól is az ember?”

Herceg János A Délvidéki Szépmíves Céh szerepe (1942) című tanulmányában így fogalmazott: „Állítom, hogy Bácskának vannak sajátos színei, a bácskai embernek sajátos életformája, a népnek viselete, olyan, amilyent sehol sem találunk. Városaink, falvaink a földrajzi helyzet és a nemzetiségi hatások alól nem vonhatták ki magukat; utcái, terei másképpen épültek, mint az ország bármely részén. A bácskai, vagy mondjuk így, a délvidéki jelleg mindenütt és mindenben felfedezhető.” Majd hozzátette: délvidéki irodalom csak akkor lesz, ha ezeket a sajátosságokat magába tudja foglalni, ha lényegi tatalma magába foglalja Bácska illatát és levegőjét. Ez az az erkölcsi alap, amelyre építeni lehet az eljövendő időkben is. Az elvégzett munkát is értékelte, amikor a Fiatalok, szóljatok! (1942) című tanulmányában Herceg János összegzésképpen így fogalmazott: „Huszonhárom éven át nagy küzdelem folyt itt a népjogokért és azért, hogy e terület nemzeti jellegét meghatározzák. Ezt szolgálta szervezkedés, kultúrmunka, tudomány; ebbe a versenybe kapcsolódott be a magyarság is, sajnos elég későn.”

Herceg az első világháborút követően „polgári szemlélete” miatt hosszú időn át a háttérbe szorult, szavára azonban mindvégig odafigyeltek azok, akik a kisebbségi sors egyre sűrűbb homályú titkait fürkészték. Mert nem lehetett nem odafigyelni a táj szeretetére, a hagyományok tiszteletére, ami leírt soraiból sugárzott. Az önmagát kereső lélek Herceg János könyveiből megtanulhatta: Istentől ránk mért legnagyobb kötelességünk tisztességgel számot vetni közösségi gondjainkkal, s akinek ehhez még a kellő szellemi bátorsága is megvan, vállalja a példamutatás felelősségét is. Történelmünkből való kiszorítottságunkban a legtöbb, hogy visszaköveteljük elvitatott nemzeti és közösségi hagyományunkat, visszakövetelünk minden emberi értéket, ami méltóságunkhoz nélkülözhetetlen. Így emel bennünket a magasba Herceg János szellemi arcképe is.