2024. április 17., szerda
GYŰRŐDÉSEK

A drávaszögi magyarok karácsonya

December elején a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége (HMDK) a drávaszögi Pélmonostoron tartotta meg éves közgyűlését, s a találkozó alkalmat adott az 1991-ben kirobbant délszláv háború eseményeire és az elmúlt három évtized történéseire való emlékezésre. „Harminc évvel ezelőtt a legnehezebb helyzetből emelkedett fel a horvátországi magyarság, megmutatva, hogy mindig mindent újra lehet kezdeni, és ha van összefogás, akkor minden szinten sikereket lehet elérni” – hangsúlyozta a közmédiának adott nyilatkozatában Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára. Hozzátette: a kilencvenes évek délszláv háborúja után gazdasági és politikai összeomlás jellemezte a térséget, a háborús események okán a magyarság nagy része Magyarországra vagy a világ távolabbi részeire menekült. Évtized múltán a drávaszögi és szlavóniai falvakban romba dőlt vidéken, a kiégett otthonok falai között kellett újrakezdeni az életet. Az államtitkár 2023. december 7-én az eszéki Új Magyar Képes Újságban megjelent A horvátországi magyarság példaértékű munkát végzett című interjújában kiemelte: a horvátországi magyarságnak az elmúlt 30 év során példátlanul nehéz helyzetből kellett talpra állnia. „Háború volt, gazdasági, politikai összeomlás.” Harcok voltak ezen a területen, és az itteni magyarságnak menekülnie kellett az ősei földjéről. Magyarjaink megérték azt is, hogy „magyarként olykor magyarokkal álltak szemben a fronton”, hiszen a horvátok a honvédő háborúban a megszálló szerb csapatok ellen harcoltak, s Szerbia a katonai alakulataiba a vajdasági magyarokat is besorozta. „Ez nagyon nehéz helyzet volt, és ebből kellett újrateremteni a magyar társadalmat – hangsúlyozta Potápi Árpád János. – És ha a harminc év eredményeire gondolunk, nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a horvátországi magyarság és a vajdasági magyarság példaértékű munkát végzett, és nem csak munkát, hanem példaértékűen kezdte újra az életét, és jó látni azt, hogy itt a magyar gyerekeknek van jövőjük. Nemcsak múltról lehet beszélni, hanem igenis jövőről is. Nemzetpolitikai szempontból van mire büszkéknek lenniük a horvátországi magyaroknak.” Mint ahogyan van mire büszkéknek lenniük a szerbiai magyaroknak is.

Lábadi Károly Szétszóratásban – A drávaszögi magyarság sorsüldözöttsége a háborúban 1991–1998 című, 2004-ben megjelent könyvének bevezetőjében a horvátországi magyarságot tekinti a szerb–horvát  háború és fegyveres konfliktus legnagyobb vesztesének. A Drávaszög hét esztendeig tartó megszállása a szó legszorosabb értelmében földönfutóvá tette a régió lakosságát, elsősorban a többszörösen hátrányos helyzetben lévő magyar közösséget. Az 1991. május 19-én megtartott népszavazás során a Drávaszög lakosságának 66 százaléka nyilvánított véleményt, és a leadott szavazatok elsöprő arányban – 89,2 százalékban – Horvátország függetlensége mellett szóltak. A magát a volt Jugoszlávia letéteményesének, az egységes államalakulat megőrzésére hivatott politikai és hatalmi erőnek tekintő Szerbia a horvát nép szuverén elhatározására fegyveres agresszióval válaszolt. Már június elején a Néphadsereg támogatásával szerb félkatonai alakulatok fegyveres agressziót intéztek a társadalmi újjászervezés feladata előtt álló Horvátország ellen, és az első támadások éppen a keleti „határvidéket”, Kelet-Szlavóniát és a Drávaszög területét érték. Július 3-án Bezdán felől a kiskőszegi hídon át a jugoszláv páncélos egységek bevonultak a területre. A Drávaszög lakossága a mérhetetlen túlerővel szemben több mint négy hónapon át több-kevesebb sikerrel védte falvait, de mindenki számára világos volt, hogy az otthonaikért küzdők az adott helyzetben csak időt nyerhetnek, háborút nem. S valóban, egymás után sorra estek el a drávaszögi települések – Kórógy és Szentlászló kegyetlen és kíméletlen ostromára ma is sokan emlékeznek –, mígnem szeptember 4-én a szerb fegyveres erők befejezettnek tekintették a terület „felszabadítását”. Ezzel teljessé vált a fegyveres megszállás, s a Drávaszög magyarságát elválasztották Horvátországtól. A lakosság jelentős része a háborús hónapok során elhagyta a szülőfaluját, aki pedig maradt – anélkül, hogy bármit is megsejtett volna –, mérhetetlen szenvedések elé nézett.