A török hódoltság idején az elpusztított magyar vidékeken megjelenő ferences szerzetesek szolgálata fölbecsülhetetlen értéket jelentett a lakosság megmaradása tekintetében. A magyarországi török uralom elképesztő népességcsökkenést, a középkori településszervezet és vele együtt a gazdasági kapcsolatrendszer pusztulását, és az idegen nemzetiségeknek az ország középső területein történő térnyerését eredményezte. Josip Buturac Katolička Crkva u Slavoniji za turskoga vladanja (1970) című tanulmányában részletesen bemutatta: a XVI. század derekán elsőként a Maros–Tisza–Duna köze és Bácska vált homogén délszláv lakosúvá, ezután következett a Dunántúl, a Duna mente föl egészen Budáig. Somogy, Tolna és Fejér megyébe a XVII. században is folyamatosan költöztek be délszláv telepesek, egyedül Baranya őrizte meg magyar őslakosságát. „A betelepülők kisebb része török szolgálatban álló várkatona (martalóc), vagy eflák (vlach) volt – emelte ki a szerző –, ez utóbbiak az oszmán állami (legtöbbször katonai) szolgálat miatt adózási kiváltságokkal rendelkeztek. A délszlávok másik, szám szerint nagyobb csoportját az elnéptelenedett déli területeket megszálló földművesek alkották […].” A pusztuló Magyarország XVI. századi valósága – a települések felégetése, a lakosság legyilkolása és rabszolgaságba hurcolása, a javak elrablása, a birtokok elpusztítása, „a gazdasági és emberi kapcsolatok finom szövevényében okozott egyéb károk” messze nagyobbak voltak a kor európai embere által megszokottnál. Még a török hadak fölvonulási útvonalától távol eső vidékek falvai és mezővárosai is tele voltak elpusztult, vagy pusztulóban lévő telkekkel, javaikból kifosztott, elszegényedett emberekkel. Szakály Ferenc Gazdasági és társadalmi változások a török hódoltság árnyékában (1994) című tanulmányában rámutatott: a hódoltsági katolikus egyházat a XVI. században az egyre fogyatkozó világi papságon, illetve a feltehetőleg növekvő számú világi katolikus prédikátorokon kívül, a jászberényi, gyöngyösi és szegedi ferences kolostorok képviselték.
A területre vonatkozó török adóösszeírások is azt bizonyítják, hogy a Dráva és a Duna alsó folyása mentén, a Maros vonalától délre eső területek egyaránt elvesztek a magyarság számára. „Az 1522. évi tizedlajstromokban még csupa magyar, a két-három évtizeddel későbbi török szandzsák-összeírásban viszont már csak szerb neveket találunk itt, s sorra megjelentek a szerb szórványok a dél-dunántúli megyékben is” – emelte ki tanulmányában Szakály Ferenc. Az Al-Dunáról északra eső széles sávban a szerb egyházi hierarchia irányítása alatt, viszonylag sűrű szerb ortodox kolostorhálózattal, hamisítatlan szerb világ alakult ki. Wattay Ferenc 1604-ben keletkezett versében így siratta az elmúlt idők gazdagságát:
Sok szép gazdagságval ez föld rakva vala
Rajta sok szép város s roppant falu vala,
Ezt sok szép vénember s polgár lakja vala,
Ifjú népe erős medve módra vala.
Végvári vitézek (Fotó: Wikipédia)
A török által meghódított területek határán az 1540-es évektől kezdődően fokozatosan kiépült a végvári erődítmények rendszere, az ahhoz kapcsolódó katonai infrastruktúra, a vitézlő rendekkel együtt, mely később az állandó hadsereg kialakulásához vezetett. Ezzel a magyar történelemben – fölöttébb vitatott arculattal – megjelent a területet oltalmazó, olykor azonban kifosztó és elpusztító végvári katonaság is. Idézett tanulmányában Szakály Ferenc kiemelte: a déli magyar–horvát határokon és azok előterében bő száz esztendeig oly sikeresen helytálló végvárrendszer szervezeti munkáit, gerincét és tömegerejét egyaránt a – későbbi magyar szabad hajdúkhoz hasonló státuszú, de utóbb úgy-ahogy megszelídített – délszláv elemek alkották, 1541 után azonban a magyar etnikum bő egy évszázadra minden más nemzetiséget kiszorított a végvárakból. Ez annyit jelent – emelte ki a történetíró –, hogy a többé-kevésbé társadalmon kívüli elemből álló végvári katonaság valójában csak a török berendezkedés után – és annak következtében – vált a magyarországi társadalom karakteresen önálló összetevőjévé. A végváriak a parasztsággal erőszaktételeik és rablásaik miatt kerültek szembe, ők voltak azok, akik a hódoltságban felvállalták az elűzött magyar feudalizmus képviseletét. „A központi hatalom annyiban pártolta ezeket a törekvéseket, hogy szívesen adományozott közrendű végváriaknak szolgálatukért nemességet, engedett át üresen maradt fekvőséget.” A végvárak tisztikara ugyanabból a köznemességből verbuválódott, amelyből a korábbi magyar nemesi vármegyék tisztségviselői emelkedtek ki. Mivel a központi és a magyar hatóságok – ehhez nem rendelkezvén külön apparátussal – ugyancsak a végvárakat és a vármegyéket használták végrehajtó szervként, azok társadalom-szervező és közigazgatási szerepe hihetetlenül megnőtt.
A végvári elszigeteltség, a kiszolgáltatottság, az idegen kereskedők elűzése a történész szerint nagyban hozzájárult egy „új arcú parasztpolgárság” kialakulásához. „A hódoltsági viszonyok nélkülözhetetlenné tették a magyar – kivált a hódoltsági magyar – kereskedők megjelenését, akik a török felségterületen török alattvalóként, a Habsburg országrészekben és Erdélyben pedig magyarként és keresztényként élveztek előlegezett bizalmat.” A korabeli följegyzések szerint a magyar kereskedői közösség falusi és mezővárosi parasztság számottevő tömegeit vonta be abba az árucsere-láncolatba, „amelynek csatornáin át folyamatosan áramlott a magyar élőállat, állatbőr, gyapjú stb., és vele ellentett irányban a nyugati kézműipari termékek (elsősorban textil- és fémáru), a fűszer, és a luxuscikkek”. Szakály Ferenc szerint a török által megszállt területek magyar parasztságának volt hozzá hite és tehetsége, hogy ezt a váratlanul megnyílt lehetőséget megragadja és a maga javára fordítsa. Jóllehet, a hódoltsági területek kimaradtak abból a XVII. századi fejlődésből, amelynek során a szabad Magyarország nemesi vármegyéi erős, öntudatos, politikailag is kezdeményező képes intézménnyé váltak, de minden bizonnyal a kereskedői kapcsolat volt az, amely túlélte az évszázadokat, és a fölszabadító háborúk után az ország újjáépítésekor a Délvidéket is bekapcsolta a magyar mezővárosok azon rendszerébe, amely idővel megnyitotta a polgárosodáshoz vezető utat.
Nyitókép: Végvári vitézek (Fotó: Wikipédia)
