Egy nappal azelőtt, hogy a szerbiai parlament elé került volna a munkatörvény módosításáról és kiegészítéséről szóló törvény tervezete (az egyszerűség szerint az új munkatörvény), városom főterén grasszáló két, húszas-harmincas éveik határán lévő, nem különösebben elegáns, de nem is szakadt fiatalember egyike harsogva mondta a másiknak a következőket: „Bolja socijala od rada! Ovde je lud ko radi!” Annak, aki nem értené: „Jobb a segély a munkánál! Itt hülye, aki dolgozik!” Az (ál)parasztlogika sommás összefoglalója, amely csupán amiatt sántít, mert figyelmen kívül hagy egy fontos tényt, nevezetesen, hogy a munkanélküli segélyt, a gyermekpótlékot, az ápolási segélyt, a gyermeknevelési támogatást, a szociális segélyt, a népkonyha működtetését és egyéb szociális juttatásokat azok a „hülyék” munkája teremti elő, akik dolgoznak. Segélyen lenni jó, de ha gargantuai léptékben mindenki elfogadná ezt az (ál)optimista helyzetértékelést, egykettőre fölkopna az álla mindenkinek.
Nem kötődik szorosan az új munkatörvényhez, bár talán mégis, a másik városomban tapasztalt jelenség, hogy három héttel ezelőtt a kereskedelmi felügyelőség és a kommunális rendőrség a szürkegazdaság megszüntetését szorgalmazó kormánytörekvések szellemében kiebrudalta a piacokról a magyarországi termékek árusait, arra hivatkozva, hogy csempészáruról van szó, és a forgalmazók engedély nélkül árusítanak, ergo adót se fizetnek, sőt, a piaci rend se teszi lehetővé a nevezett portékákkal történő kereskedést. Ez bizony igaz, bár háromnegyedében, ám némi kételyt táplálok annak irányában, hogy a tömérdek holmi csempészáruként került volna be az országba, az vesse rám az első követ, aki pontosabb információval rendelkezik. Nekem mindössze annyi észrevételem lenne ebben a témában, hogy a magyar áru (zöld)piaci forgalmazása kétszeresen a szociális rendszer kiegészítőkéjeként működött, akár szürkén, akár feketén. Az árusok azok közül kerültek ki, akik az elmúlt években a leépítések, sikertelen privatizációk során munka nélkül maradtak, vagy egyáltalán nem nyílott esélyük elhelyezkedni. Másfelől, a kisnyugdíjasok például 200 dinárért vehették meg tőlük a következő nyugdíjig ésszerűen beosztott kiló virslijüket, nem pedig ennek jóval a duplájáért vagy még többért. Persze jól van ez így, a szándék nemes, ám, mintha a fordított sorrend tűnne hathatósabbnak: munkahelyteremtés, hogy ne kelljen piacoznia a jövedelem nélkülinek, és a nyugdíjak vásárlóértékének megtartása, hogy a nyugdíjasnak még maradjon a zsebében valamennyi, miután kinyögte a rezsit. A munkahelyteremtés felénk futurisztikus szólam, a nyugdíjak összege pedig várhatóan csökken, elérésének korhatára növekszik, erről szól a vonatkozó törvény. A szakszervezetek újabb elbocsátási hullámról beszélnek, ami során a munkatörvény módosításának elfogadását követően több tízezren kerülhetnek az utcára a flexibilis munkáltatási jog alkalmazása révén. A restrukturálás alatt álló, magyarán rosszul privatizált vállalatok mintegy 80 000 dolgozójának a sorsa is kérdéses a privatizációs törvény módosítása kapcsán.
A mérvadó szakszervezetek korábban az akkori kormány elhibázott gazdaságpolitikáját, a törvénytelen privatizációt és a szürkegazdaságot tették felelőssé mintegy félmillió munkahely elvesztéséért, az új törvény tervezetének előkészítése során sem sikerült egyességre jutniuk a kormánnyal, elmaradt a várt közvita, sőt, kemény médiablokádra panaszkodnak, emiatt országos sztrájkot hirdettek és a parlament előtt tiltakoztak. A törvénytervezettel szembeni számos kifogásuk közé tartozik a meghatározott időre történő alkalmazás határidejének megduplázása, egyes esetekben megháromszorozása, a szabadság idejére járó bér csökkentése, a fizetett szabadság napjai számának korlátozása, a holt munka elszámolásának új módja, az elbocsátások egyszerűsítése, és számos egyéb mellett mind a foglalkoztatott, mind a szakszervezet jogérvényesítéseinek korlátozása.
A szakszervezetek és a kormány közti, eredménytelenül végződött, az egyik szakszervezeti vezető szerint a megállapodáshoz közeli pillanatban megrekedt tárgyalások kapcsán a sajtó fölvetette a szakszervezetek felelősségét az utóbbi időben elveszített munkahelyek kapcsán. Ezen vélemények szerint a szakszervezeti vezetők állása igencsak jövedelmező, jelentős előnyjogokkal jár, éppen ezért számos esetben a személyes érdek fölébe került a munkások érdekvédelmének, és nekik is felelősséget kell vállalniuk a mintegy félmillió munkahely elvesztése miatt. Csakhogy a dolgozók, a szakszervezeteik és a munkanélküliek nincsenek döntéshozó pozícióban, nem tehetők felelőssé a politikai döntések következményei miatt. Ugyanakkor a szakszervezeti vezetők fizetését a tagság állja a tagdíjakból, és ha nem tetszik nekik a főnök bére vagy Audija, akkor ez ellen fölléphet. A kormány és a parlament működését viszont mi finanszírozzuk, a „hülyék”, akik dolgoznak.
Számos elemző, a parlamenti pártok zömmel, így a VMSZ is pozitív gazdasági fejleményeket vár az új munkatörvénytől. Miért ne lehetne úgy? Hiszen tudjuk jól, a puding próbája az evés. És itt kanyarodunk vissza a megfizethető virsli problematikájához, amely akár az új munkatörvény elleni tiltakozás szimbóluma is lehetne. Hiszen nem mindenki álmodik luxusautóról. Aki meg igen, mit neki a virsli, amely egykoron éppen úgy a szakszervezeti bulik jelképe volt az ingyen sörrel egyetemben, csakhogy akkoriban teljesen mást volt hivatott jelképezni.
