Március 15-e van, az 1848-as forradalom és szabadságharc kezdetének napja. Történelmünk legfelemelőbb és gondolom, minden magyar számára ismert pillanata. Büszkeséggel tölt el bennünket a visszaemlékezés, emelt fővel tűzzük ki a kokárdát, és szívet melengetően idézzük fel a márciusi ifjakat, az események sorozatát. S még emelkedettebbé teszi a mai megemlékezést, a koszorúzást és a fennkölt hangulat szépségét az a tudat, hogy a világ minden szegletében így tesznek a magyarok.
Az idén a nemzeti ünnepünk másnapja, március 16-a számunkra sorsfordító lehet. Az 1990 óta újraélesztett országos többpárti választások történetében most vasárnapra tűzték ki tizenharmadik alkalommal a szavazást, s ezúttal hetedszer fogunk előrehozott választáson részt venni. Szándékosan fogalmaztam így: részt venni, mert fontos, hogy szavazzunk, hogy aktív cselekvői legyünk annak a folyamatnak, amely itt várható, hogy beleszóljunk az események alakulásába. Bátran, mint a márciusi ifjak, mert nem mindegy, hogy az elkövetkező négy évben ki, hogyan és miként képviseli érdekeinket. Nem véletlenül keletkezett a mondás, amely komoly történelmi pillanatokban lassan 166 éve rendre elhangzik: „Nem enged a 48-ból.” Vezéreljen ez bennünket ezúttal is. Járuljon mindenki az urnák elé, és voksoljon lelkiismerete szerint a számára kiválasztott legjobbra.
Nemzeti ünnepünkön, március idusán kiváló lehetőség kínálkozik mindannyiunknak elmerengésre és leltározásra, arról, hogy mi minden történt velünk itt ezen a tájon 1848-tól napjainkig.
