2024. február 22., csütörtök

Ki menti meg a gyermekeket?

Az utóbbi hetekben demonstrálók ezrei meneteltek Budapest és Belgrád utcáin. A két országban más-más történések indukálták a tüntetéseket, a részvevők vérmérséklete is különbözött, a szálak mégis nagyon hasonló okokra vezethetők vissza. Ezek pedig az oktatásügy, valamint az intézményes és a családi nevelés hiányosságai. Magyarországon nem új keletű dolog a tanárok és az őket követő (diák)tömegek demonstrációja, szinte hetente történik kisebb-nagyobb megmozdulás, amely főként az oktatási rendszer reformját és a pedagógusbérek emelését követeli. Az ottani tüntetések többször torkolltak már erőszakba a résztvevők és a rendőrök között. Szerbiában a május 3-án történt iskolai, majd a másnapi mladenovaci vérfürdő váltotta ki azt, hogy egy legalább tízezres tömeg az utcán tiltakozzon az erőszakos médiatartalmak ellen. A magyarországi tüntetőkhöz hasonlóan, itt is követelték a kormány lemondását. Mindenkinek saját döntése, hogy megveti-e az aktuális hatalmat, és az is biztos, hogy több sebből vérzik az oktatásügy, a legfélelmetesebb mégis az, amikor torkuk szakadtából káromkodó diákokat, frusztráltan menetelő tanárokat látunk a politikai dagonyába süllyedt demonstrációkon. Ilyenkor elgondolkodhatunk azon, hová jutott az a rendszer, amely éppen a felnövekvő generációk kinevelésére hivatott. De kire mutogassunk, amikor a fiatalokat beszippantotta egy másik univerzum, sok pedagógus túlterhelt és kiégett, a szülőket meg agyonnyomja a munka és mentálisan már ők maguk is megroggyantak? Ki lesz az, aki tiszta elméjű, egészséges gyermekeket nevel ebben a nehezített pályás világban? Hiszem azt, hogy minden érintett fél elkeseredett és tanácstalan, akármilyen módon is vezeti le a frusztrációját.

(Illusztráció – Pixabay.com)

(Illusztráció – Pixabay.com)

Még tíz év sem telt azóta, mikor évfolyamtársaimmal együtt az egyetemen neveléstudományi és pszichológiai kurzusokat hallgattam arról, hogyan kell „jó” pedagógussá válni. Sokszor felbukkantak olyan kulcsfogalmak mint az empátia, a megfelelő kommunikáció, a differenciálás, azonban, amikor gyakorló tanárként az osztály elé kellett állni, szinte semmit sem ért a sok elmélet, az említett fogalmakat pedig csak néhányan tudták alkalmazni a gyakorlatban. Közben láttuk az egyre növekvő adminisztrációs terheket, az estig benn körmölő tanárokat és azokat a tanulókat, akikkel már alig lehetett szót érteni. Arról nem is beszélve, hogy mindezért minimálbér közeli fizetés járt Magyarországon (ez most sincs másképp). Velem egyetemben több évfolyamtársam bele sem kezdett a tanári pályába. Azóta pedig még nagyobbat fordult a világ, a gyerekek teljesen függővé váltak a közösségi médiás tartalmaktól, ezzel párhuzamosan elszigetelődtek. Nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy az arcunkba tolt féktelen és szűretlen tartalom az, ami leginkább vakvágányra viszi az egész világot. Bennünket, felnőtteket is kikészít a nagy mennyiségben tóduló híráradat, a cseperedő gyermekeket és kamaszokat pedig totálisan összezavarja az a katyvasz, amit az általuk követett csatornákon naphosszat görgetnek. Ebben az érzékeny korszakban – amikor a gyerek identitása még csak alakul – az erőszaktól a nemátalakító műtétekig terjedő multimediális tartalmak folyamatosan deformálják a világképüket. Így valóban nem tudja, ki és micsoda ő. Ezért történhet olyan, hogy egy kiskorú felelősség és félelemérzet nélkül képes akár egy mészárlásra. A gyermekpszichiáterek szerint amennyiben a problémás fiatal empatikus környezetben segítségre talál és kamaszkora végéig intenzív terápiát kap, még megmenthető. S nemcsak a média, hanem a gyermekkori traumák is okozhatnak személyiségzavarokat. Sőt, sokszor, amit a szülő elnyom magában, az a gyereken jön ki. A frusztrált és depressziós szülő pedig magára sem képes figyelni, nemhogy a gyerekére. A pedagógusok is természetesen nyomon követhetik diákjaik viselkedését, szerencsére sokaknak ez szívügye is, ám felkészültségükön és saját mentális egészségükön túl ehhez az sem árt, ha szakmájuk nem alulértékelt, rosszul megfizetett vagy felesleges adminisztrációkkal terhelt. Egyre kevesebben iratkoznak tanári szakra, sokan jobb opció híján kerülnek a pályára, ez pedig csak ront a helyzeten. A nevelés-oktatás problematikája tehát több komponensű, mindenkinek megvan benne a saját keresztje. Az olyan „régimódi” módszerek, mint a jó példa felmutatása vagy a gyermekek építő közösségbe való integrálása mégis segíthet azon, hogy ne szigetelődjenek el végérvényesen a való világtól és saját érzelmeiktől. Az irányukba tanúsított figyelem pedig életmentő lehet. A pszichológiai vagy pszichiátriai segítség kérése meg már régen nem szégyen vagy luxus tárgya kellene, hogy legyen, hanem befektetés magunkba és gyermekeinkbe.

Az erőszak globális elburjánzása a 24. órában jár. Úgy látszik, menthetetlen a helyzet, viszont amíg tehetjük, mások hibáztatása, agresszív megnyilvánulások és félelem helyett, figyeljünk csak egy perccel többet gyermekeinkre és önmagunkra.