Megkezdődött a nagyböjt, úgyhogy egy ideig bizonyos finomságokat csak suttyomban lehet fogyasztani. Előtte azért jól befánkoztunk a farsangi mulatságon. No meg elégettük a kiszebábot, amivel állítólag elűztük a telet, úgyhogy most már megnyugodhatunk. No de nem mindenki volt hozzánk hasonlóan találékony, így feléjük a héten újfent rendesen behavazott. Ödönke nem is jött iskolába, mert az ünnepekre elment a zőseivel sízni valahová a hegyekbe, és a hazaindulás előtti reggelen alig tudták kinyitni a bungalójuk ajtaját, annyi hó leesett az éjszaka fojamán. A kocsijukat úgy kellett kiszabadítani a hó fogságából!
Nagy buli lehetett, de nekem mégis jobban tetszett a mi farsangi felvonulásunk, ahol én ezúttal Napnak öltöztem: a fejemen felváltva citrom- és narancssárga színű szirmok díszelegtek, a derekam köré pedig egy kör alakú pálya volt rögzítve, amelyről karácsonyi díszekhez hasonlóan lógtak a bolygók. Később a suliban felvetettem a tanító néninek, hogy ha már körülöttem forog a világ, lehetne-e, hogy a tantermünket ezentúl rólam Pistike-teremnek nevezzük, mint ahogy a washingtoni békeintézet is az ámerikai főseriff nevét viseli. A tanító néni azonban uopste nem díjazta az ötletemet, csak elfintorodott, és annyit mondott: „Ne beszélj hüjeségeket, Tepisti!” Most értettem meg, mit is jelent az alábbi szólás: „Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek.”
A farsangi felvonulás viszont nemcsak a télűzéshez szolgált, a zősökben messzemenő gondolatokat indított el.
– Csodálkozunk a világ jelenlegi állásán, Tematild – merenge atata –, közben csak jobban oda kellene figyelni a jelenségekre körülöttünk, a gyerekek által választott jelmezek is például sok mindenről árulkodnak.
– Pontosan mire gondolsz, Tegyula? – kíváncsiskoda az öreglány.
– A lányok általában pillangónak, hercegnőnek, karácsonyfának, katicabogárnak, unikornisnak öltöznek – magyarázá a fater –, a fiúk pedig többnyire vagy erőszak-emberek: Zuppermen, Pókember, kalóz, vagy pedig valami vadállat: krokodil, farkas jelmezét öltik magukra.
– Érdekes észrevétel – bólogata amama. – Úgy látszik, így vagyunk kódolva: a nők mindig el akarnak csábítani a szépséggel, a férfiak pedig mindenáron le akarják győzni a másikat.
– Ezt az állapotot még a társadalmi beidegződések is megerősítik – sóhajta az öreg. – Úgy látszik, nincs remény.
– Talán lenne némi esély, ha a kisfiúk az erőszak kultúrától mentesen szocializálódnának – ötletele a muter.
– Felejtős, Tematild – legyinte atata. – Egy stand up komedista messélte, hogy ismerőse az iker fiait meg akarta óvni az agresszív tartalmaktól, semmi rajzfilm, erőszakos messe meg hasonlók, csak a keresztény tanítás.
– Milyen szép! – ájuldoza az öreglány. – Kár, hogy nekünk nem jutott eszünkbe ilyen irányba terelni Pisti fejlődését.
– A történet szerint ezek sem jártak sikerrel – epéskede a fater. – Amint egy pillanatra nem figyeltek oda, a srácok máris keresztre feszítőset játszottak!
– Tényleg menthetetlenek vagytok – nyugtázá amama.
Az elhangzottak kapcsán a betoppanó Zacsek nyomban elmesséle egy viccet.
Farsang van az iskolában, a tanító néni végignéz az osztályon, hogy ki minek öltözött be.
Jancsikán korona van meg palást, tehát ő király. Juliskának szárnya van meg varázspálcája, ő biztosan tündér. Amikor odaér Józsikához, látja, hogy nagy csillag van a fejére ragasztva, egy kötéllel meg hatalmas csavart húz maga után. A tanító néni értetlenkedve megkérdezi:
– Józsika, te minek öltöztél be?
– Én vagyok a csillagfejű csavarhúzó!
– Amíg mi a telet űztük – válta témát az öreg –, addig a pusztító csapáseszközöktől távol, a béke oázisában, a svájci Genfben a ruszkik és a zukránok amcsi közvetítéssel megpróbáltak közelebb kerülni valamiféle békemegállapodáshoz.
– És jutottak valamire? – kérdé a muter.
– Nekem úgy tűnik, egy lépéssel még távolabb kerültek az áhított békétől – állapítá meg a Zacsek. – Legalábbis az, hogy ripsz-ropsz véget ért a tárgyalás, arra enged következtetni, hogy lényegi kérdésekben nem tudtak zöld ágra vergődni a felek.
– Pedig már ideje lenne – méltatlankoda atata. – Kedden lesz kereken négy éve, hogy a zoroszok leigázva Ukrajnát, megindították az úgynevezett „különleges hadműveletet”.
– Egyesek ezt a tényt annyira elfelejtették, hogy mára már azt hiszik, a zukránok kezdték a csihi-puhit – csóválá a fejét az öreglány.
– Segítettek is nekik ezt hinni – közlé a Zacsek. – Úgy szokták mondani: „Egy hazugság, ha elég sokszor mondogatják, igazzá válik.”
– Ezt a bölcsességet valami körmönfont ember eszelhette ki – jegyzé meg a fater –, s egyre inkább úgy tűnik, hogy manapság már sokan általános okosságként kezelik.
– Szerintem egy hazugság csak ideig-óráig tetszeleghet az igazság képében – elmélkede amama –, végül mindig kiderül az igazság.
– Figyelembe véve, hogy a zinternet népe mi mindent képes kész tényként kezelni, nem vagyok én abban annyira biztos, zomzédasszony – tamáskoda a Zacsek.
– Képzeljétek, azt olvastam – ismerteté az öreg –, hogy anonim feljelentés alapján az angol hatóságok csendháborítás miatt meghurcoltak egy asszonyt, mert a kakasa sokat hangoskodik, ami zavarja a feljelentőt. Meghagyták neki, hogy hét napon belül orvosolja a problémát, máskülönben elviszik a jószágot és lesz neki nemulass!
– Megáll az ész! – szörnyülköde a muter. – Hát mit lehet tenni egy kukorékolni vágyó kakassal?! Meg kell neki magyarázni, hogy ilyet nem illik tenni, legalábbis nem túl korán és nem túl hangosan?!
– Valahogy csak fel kell ébresztenie a lustálkodó tyúkokat – kuncoga a Zacsek. – Ez olyan, mint megtiltani a kutyának, hogy ugasson.
– Szerencsére vannak még józan gondolkodású emberek, akik 600 aláírással petíciót írtak, hogy maradhasson a kakas – tájékoztata atata. – Azzal érvelnek, hogy ez rurális vidék, amelynek részét képezik a házi állatok, és az ilyen erőszakos döntések kivitelezésével megváltoztatnák a jellegét.
– Bírom ezeket az unatkozó, városi fënszi arcokat, akik urizálásból falura költöznek, s közben fogalmuk sincs, miből áll az ottani élet! – dünnyöge az öreglány. – Nemrég egy sztárléta, tudjátok ez az „ok nélkül ismert” kategóriába tartozó nőce, kényeskedve elkérkedett, hogy egyre vonzóbb számára az élet a falun, képzeljük el, már füvet is tud nyírni!
– Az igen! Nyilván sok időt tölthetett eddigi élete során falun – gonoszkoda a Zacsek. – Az viszont tuti biztos, hogy a vidéki élet messés könyvekbe és Disney-rajzfilmbe illő idealizálása csakis a városi sejemgyerekek fantáziájából származhat.
– Biztos úgy vannak vele: kukorékoljon halkabban az a fránya kakas, nehogy megzavarja a zomzéd álmát! – élcelőde a fater.
– Mindenesetre jó tudni, zomzéd – csipkelőde a Zacsek –, mit kell tennem, ha túl sokat hangoskodik a kakasa!
Az elhangzottakról amamának az alábbi vicc jutott az eszébe.
A kakas kergeti a tyúkot a baromfiudvaron. A gazda nézi egy ideig a hajszát, majd odavet egy marék kukoricadarát. A kakas azonnal elfelejti a tyúkot, és az eleségre veti magát.
A gazda felsóhajt: – Drága jó istenem, add, hogy sose legyek ilyen éhes!
Pistike, Napként tündöklő és kakasként kukorékoló igazságőrző
