A fenti közmondás, népigazság nap mint nap beigazolódik a modern, urbánus hétköznapokban is. Vannak szomszédok, akik rendszeresen égő bagóval utaznak a liftben, telefüstölve a kabint, mások a bejárat melletti, szélcsendes zugban engedik odapiszkítani a kutyájukat. Megint mások vasárnap hajnalban kezdenek el takarítani és porszívózni, egyesek pedig a járdát használják parkolóhelyként.
A fotón látható, a szűk átjáróban leparkolt, fehér BMW-t valamikor a nyáron láttuk ott először. Első alkalommal csak késő estétől reggelig. Utána egyszer-kétszer feltűnt már napközben is, mígnem mostanra eljutottunk addig a pontig, hogy szomszédunk rendszeresen ezen a helyen parkolja le autóját. Egyszóval: odaszokott. Eleinte tehát csak puhatolózott, óvatosan próbálgatta a szomszédság türelmének határait, de aztán, amikor megbizonyosodott arról, hogy senki nem szól, nem mordul oda, amikor száll be vagy ki autójából, felbátorodott. Olyannyira, hogy most már gondolkodás nélkül nyomul át a sáros, kitaposott, valamikor füves részen, hogy odaparkolhassa az autót, ahol mások talán gyalogszerrel közlekednek (vagy legalábbis szeretnének). És valóban, egy kis ügyeskedéssel bárki elfér az autó meg a többi, leparkolt autó között, még csak a pocakot sem kell behúznia senkinek.
A lebensraumnak, azaz az élettérnek a közösség számlájára történő folyamatos bővítése teljesen megszokott és elfogadott folyamat, most már talán észre sem vesszük ennek a jelenségnek egy-egy mozzanatát, annyira beépült az életvitelünkbe.
Nyitókép: Télen is nyáron is… „Pókkezelő” legyen a talpán, aki innen kiemeli, és leszoktatja szomszédunkat a közterület bitorlásáról / Fotó: Szeli Balázs
