HETI KÖRKÉRDÉSÜNK
Mikor kezdi el a felkészülést a karácsonyi ünnepekre?
Egy héttel előbb………………………………………24%
Egy hónappal előbb…………………………………29%
Pár nappal az ünnep előtt…………………………29%
Soha nem készülök rá………………………………19%
A www.magyarszo.rs olvasóinak szavazatai alapján
A karácsony ünnepe elvileg ugyanazt, gyakorlatilag meg mindenkinek teljesen mást jelent. Van, aki már júliusban is képes meghatódni egy adventi reklámon, más meg december elején is titokban azt számolja, hány nap van még, hogy végre túl legyen rajta. Én valahol a kettő között billegek: szeretem, tényleg, csak néha kicsit rám ijeszt a dolog. Olyan, mint amikor tudod, hogy egy jó film jön, de előtte még kibírod a reklámblokkot – a mit vegyek kinek, a biztos elfelejtek valamit, meg azt a finom kis pánikot, ami akkor jön, amikor rájössz: igen, most már hivatalosan is december van.
Gyerekkoromban egészen más volt – vagy legalábbis én így emlékszem. A december nem indult novemberben, nem volt az az érzés, hogy mindenki versenyfutást rendez a fénykábellel. Inkább csak lassan becsorgott az ünnep. A boltokban nem volt ekkora nyüzsgés, az emberek valahogy nyugodtabban mozogtak, és az egésznek volt egy természetes ritmusa. Emlékszem, régen még azt is vártuk, mikor jön az első hó, és vele együtt érkezett meg az ünnepi hangulat. Ma meg ugyanarra a látványra sokaknál beindul a belső riasztórendszer: csúszik az út, csúszik a járda, csúszik a kedv, csúszik a menetrend… és úgy általában az egész nap kicsúszik a kezünkből. Nagyon sok családban szenteste délutánján állították a fát. Volt ebben valami bájos összeesküvés: a gyerekeket kiküldték az udvarra, hogy nézzék meg, nem jön-e a Mikulás valami rejtélyes légi útvonalon, miközben a szülők bent kapkodva díszítettek. Sokszor hallottam, hogy a díszek papírdíszek voltak, saját készítésűek, a szaloncukor pedig tényleg cukor volt, nem az a mai fajta, amit leveszel a fáról, és egy kicsit meggondolod, hogy megeszed-e egyáltalán. A gyerekek pedig persze minden évben ugyanúgy izgultak. Nem volt tucatnyi ajándék. Volt egy könyv, egy játék, valami apróság – de mégis tele volt jelentéssel. Valahogy az a kevés dolog jobban kitöltötte a teret, mint ma a sok. Talán azért, mert az emberi figyelem nem oszlott ennyi mindenre. Mindig elgondolkodom, hogy vajon tényleg ennyire szép volt-e a régi karácsony, vagy csak az emlékeink színezik ki. Biztos volt veszekedés, hideg szoba, sorban állás a boltban meg némi feszültség is. Mégis, ha visszanézek, valahogy csendesebbnek látom azt a világot. Lehet, hogy egyszerűen arról van szó, hogy ma már sokkal kevesebb a csönd. A zaj, a rohanás, a sok inger úgy elnyomja azt a fajta lassú örömöt, ami régen természetes volt. Jött a nagy fordulat. Megjelentek a hatalmas bevásárlóközpontok, a hangos reklámok, a fényáradat és velük együtt az az érzés, hogy a karácsonynak most már valahogy kinéznie kell. Hogy legyen tökéletes fotó, legyen minden szép, csillogó, összehangolt. És mivel mindenki ezt látta mindenhol, szépen lassan ez vált a normává. Én is sokszor azon kaptam magam, hogy rohanok egyik boltból a másikba, közben parkolóhelyet keresek, közben azon gondolkodom, vajon megvettem-e mindent. A bevásárlókocsik pedig decemberben külön állatfajjá válnak: önálló életet élnek, lökdösődnek, tolnak, csúsznak, mintha direkt próbára akarnák tenni az ember türelmét. És közben ott van az az érzés, hogy ha mindennel elkészültél, akkor jön majd a jutalom: 24-én megnyugszom. Csakhogy mire eljön az a nap, az ember már annyira fáradt, hogy legszívesebben csak aludna egyet. Volt olyan karácsonyom, hogy december 20-a körül már azt éreztem, minden hangulatom elszállt. Nem rosszindulatból, nem cinikusan – egyszerűen csak elfáradtam. A sok teendő, a sok külső nyomás elvette azt, amitől ünnep lehetett volna. És amikor eljött a karácsony este, ott álltam a vacsorával, a félig kész bejglivel, és azon gondolkodtam: oké, de most akkor mikor jön az a varázs, amit gyerekként éreztem?
Aztán jöttek azok a bizonyos évek… A járvány, a lezárások, a bizonytalanság. És bármennyire nehéz időszak volt, valami mégis visszajött belőle: az a lassúbb hozzáállás. Rájöttünk, hogy mennyi minden fölösleges teher volt a vállunkon. Hogy az ajándékozás egy ponton túl nem öröm, hanem verseny volt. Hogy a „tökéletes ünnep” sokszor csak kimerültséget hozott. Ezután egyre több ismerősöm kezdett el máshogy karácsonyozni. Kevesebb ajándék, vagy egyáltalán semmi. Inkább főznek együtt, vagy elmennek sétálni, vagy csak leülnek beszélgetni. Van, aki azt mondta: „pont az a furcsa, hogy amikor nem próbálom tökéletesre csinálni, akkor sikerül a legjobban”. És ezzel nem tudok vitatkozni. A fiatalok között külön divattá vált a kézzel készített ajándék. Egy kis üveg saját készítésű lekvár, egy rajz, egy apró tárgy, amit tényleg ők csináltak. Mellé az élményajándékok is feljöttek: színházjegy, közös program, valami, amit majd együtt csinálnak. Az ember rájön, hogy ezek a dolgok sokkal tovább maradnak meg, mint egy tárgy, ami januárra már a szekrény alján van. A túlzásba vitt ajándékozás egyébként különösen érdekes. Kívülről azt látod, hogy rengeteg ajándék, színes csomagok, bőség. Belülről meg sokszor azt érzed, hogy ez egy hatalmas teher: kitalálni, beszerezni, kifizetni, becsomagolni, eldugni, átadni. A gyerekek sokszor a harmadik ajándéknál már elvesztik a lelkesedésüket, mert túl sok az inger, a felnőttek pedig az ötödik bolt után. És ott motoszkál mindenkiben, hogy valami hiányzik. Az a meghittség, amit nem lehet pénzért megvenni. Nekem személy szerint a legjobb pillanatok mindig azok, amikor végre mindenki leül, és megáll a világ. Nem azért, mert minden kész, hanem mert egyszerűen vége a rohanásnak. A csönd, a lassúság, az, hogy senki sem siet sehova – ez valahogy sokkal jobban megmarad, mint bármelyik csomagolás. Mostanában egyre inkább azt érzem, hogy a karácsony tulajdonképpen arról szól, hogy mit engedek meg magamnak. Hogy megengedem-e, hogy pihenjek. Hogy lehet-e olyan nap, amikor nincs bűntudatom a lazítás miatt. Hogy ihatok-e egy teát úgy, hogy közben nem nézem az órát. Hogy lehetek-e pizsamában délután is, és ettől nem dől össze a világ. Talán a karácsony igazi ajándéka nem valami, amit megveszünk, hanem az idő. Az a pár óra vagy nap, amikor lelassítunk. Amikor végre nem akarunk máshol lenni, mint ahol éppen vagyunk. Amikor a gondolataink nem szaladnak előre januárig. És végül, ha belegondolok, teljesen mindegy, hogyan díszítjük a fát, vagy mennyi süteményt sütünk. Teljesen mindegy, hány ajándék van, vagy milyen sorrendben adjuk át őket. A lényeg az, amit magunkkal viszünk belőle. Az a csendes, békés, nehezen megfogható érzés, hogy legalább egyszer az évben kicsit minden a helyére kerül.
Nyitókép: Fotó: pixabay.com
