Az alig két órával ezelőtt még hangos nappaliszobára végre béke borul, csak egy eltévedt pille és néhány légy zizeg a lámpa körül, a falióra monoton kattogása és a hűtőszekrény motorja töri meg csendet. A kutyák már percek óta emésztik a vacsorát, néha összekapnak valamin. A folyton éhhalállal küzdő cicák is eltűntek a teraszajtótól miután befalták, amit kaptak. Lassan de biztosan bekebelezi az éjszaka a környező házakat, alig világít még egy-két szoba ablakából fény, az utcán már csak elvétve siet haza egy autó, majd egy traktor. Ekkor érkezik el az én időm! Kis ráhangolódás után a szavak magukat rajzolják a számítógép képernyőjére. Ha éppen nem húzza el valami a figyelmemet.
A napi rutin két energiával teli gyermek mellett sohasem lehet unalmas. Azért is, mert gyakran lelik örömüket egymás cukkolásában. És persze akkor a legédesebb egymás haját meghúzni, ha van közönség. Azaz tanúja vagyok az eseményeknek. Igyekeztünk minél később digitális kütyük közelébe engedni őket, így a mai „átlagos” gyermekkel ellentétben nem a babakocsiból kezdték el nyomkodni az egeret és a képernyőt. Használt, de már saját telefont is csak az elmúlt évben kaptak, miután az egész osztálynak elmondásuk szerint már „régen volt”. Hordozható és asztali számítógép is egy darab található az otthonunkban. Mondanom sem kell, mekkora közelharccal jár, ha mindenki otthon, neadjég gép előtt, és valamit sürgősen el kell intéznem valamelyik eszközökön. Ilyenkor a „Várj!”, és a „Majd!”, egy kis „Mindjárt!” és „Jó-jó!” időhúzó jelszavak repkednek a levegőben. Meg a remény, hogy csak viccelek, és igazából nincs is szükségem a laptopra. Az én szikrákat szóró szemeim és sürgető szavaim mindhiába igyekeznek motiválni a kis pácienst, az egyre türelmetlenebb szigorom gumilabdácskaként pattog szét a szobában.
A legnagyobb kihívás mégis az, amikor még nem sikerült leadnom valamilyen határidős munkát, van még rajta bőven mit finomítani, de kiskamaszaimra rátör a farkaséhség. Ekkor kezdődik meg a billentyűzet és a tűzhely közötti ingázás, némi hadiállapottal fűszerezve. Ugyanis legkisebb gyermekem rendkívüli megfigyelőképességeit latba vetve fürkészi be, mikor állok fel a billentyűzet mellől. Mondjuk gyors megkavarni a paradicsomlevest, a sült krumplit, vagy be-, kipakolni a fritőzből a húst, és abban a pillanatban lecsap a munkaeszközömre. Hogy aztán ismét fenyegetődző felszólítások árán tudjam csak visszaszerezni a számítógép-használati jogaimat. Marad tehát az elcsendesedett ház, amikor nem kell közelharcot vívni az éhséggel és a halaszthatatlan játékkal, vagy a videó bejegyzéssel.
Ilyenkor ambiciózus tervekkel veszem végre zavartalanul birtokba a billentyűzetet. Miután átrágom magam az aktuális hírfolyamon, kezdődhet a munka! Alig pár percre rá ólomsúlyúvá válnak a szempillám, és a fejem már a nappaliágy párnáján pihen. Amikor legközelebb pislantok egyet, hajnalodik, a munkafeladat befejezése még messze, a derekam és a nyakam sajog, fáztam is takaró nélkül. Pedig alig néhány óra múlva csörög az ébresztő, indul az újabb kihívásokkal teli nap, és a szöveget is hamarosan le kell adnom. A mosogatnivaló ott éktelenkedik a konyhában, a kimosott ruhák már a második éjszakán kénytelenek elnézni nekem a teregetés halasztását.
El sem tudom képzelni a hétköznapi teendőim, a több kilométer megtevését is igénylő munkafeladataim mellett hogyan tudnám venni az akadályokat mondjuk gépkocsi, mobiltelefon, vagy mosógép, villanytűzhely, vizet melegítő bojler nélkül. Mert még ezekkel is döcögősen! Minden tiszteletem az elődöknek, akiknek egy egyszerű tea elkészítéséhez is be kellett gyújtani a „tüzelős sporhetba”, és kézzel síkálták a piszkos ruháit a népes családnak. Akiknek előbb be kellett fogni a lovakat, ha hosszabb távra terveztek utazni. Összehasonlíthatatlanul mozgalmasabb és izgalmasabb életet élhetek, mintha 100 évvel ezelőtt születtem volna. De hogy mi munkát vállaló édesanyák, háziasszonyok, feleségek boldogabbak vagyunk-e, vagy boldogtalanabbak ezekkel az életfeltételekkel, munkavállalási feladatokkal, azt képtelenség megállapítani. Egy biztos, a nyugati társadalom minden toleranciára való törekvése ellenére is zaklatottabbnak tűnik, mint valaha.
Akinek nincs betekintése az újságírás kulisszái mögé, azt hiszi a kivételezettek jól megfizetett hivatása. Mert hogy újságíróként benne vagyunk az események sűrűjében, betekintésünk van a társadalmi színfalak mögé, és széles körű kapcsolati hálón keresztül ismerünk befolyásos és neves embereket. Miközben a szó szakmai értelmében vett valódi újságírás óriási felelősséggel járó munkafeladat, a közösség tájékoztatásáról szóló hivatás. Ami nem mellőzheti az elegáns, választékos és igényes nyelvhasználatot, anyanyelvünk helyesírásának a tiszteletét. Manapság pedig még inkább szükség van a szakmai kapaszkodók betartására, mert az internetes felületeken bárki megnyilvánulhat, bármiről, bárhogyan. Rajtunk is múlik miként csatornázódnak le az eseményekről, a társadalmi problémákról szóló beszámolók, vagy egy sikeres, esetleg izgalmas személlyel készült interjú milyen módon kap publicitást. Egy cikk születése, hangképes összeállítás elkészítése a művészeti kifejezésformához hasonló megfoghatatlan és misztikus alkotási folyamat, aminek szakmai szabályai is vannak. A végeredmény az újságíró saját stílusán, rátermettségén és pillanatnyi hangulatán, munkakörülményein is múlik. Mindent összevetve, évekbe telik megtanulni. Mint ahogy igazából minden szakmát. És nem adják ingyen a tanulóéveket, mert a rutin megszerzéséig életünk értékes percei, órái telnek el.
Olyan jellegű életvezetési tanácsadás még nem létezik, amely segítene összehangolni egy édesanyának a munkáját a családi kötelezettségeivel. Talán a legszerencsésebb, ha a rutin elsajátítása megelőzi a gyermekvállalást, mert utána a figyelem, az energia, a kreativitás, és a lendület a kisgyermeket altatva, az iskoláskorú mellett a székmelegítés közben elapad, és igen kevés marad a munka oltárára áldozni. Legalábbis addig, amíg a fiókák nem repülnek ki a fészekből.
Nyitókép: Pexels
