Szorítsd a kormánykereket!

– Miért buknál bele, testvér? Két nem létező ország csapata játszik egymással, testvér. – Jó, akkor x-et teszek, testvér. A beszélgetés két nyírott fejű, alig középiskolás siheder között zajlott le Újvidék belvárosában, a gimnázium bejáratában. Vézna, alultáplált, a gyalogjárda kellős közepén „szétdobott” karokkal nyomuló kölykök voltak, mindkettőjükön egy szerb átlagfizetésbe belekerülő, kvázi márkás butikcucc. Kettőjükben, a hatalmas, csiricsáré színekben ordító tornacipőkkel együtt alig volt egy mázsa, mégis úgy pöffeszkedtek, mintha már az amőbák előtt is itt, a belváros szívében lettek volna léttényező elemek, és mintha környezetükben csak nekik lenne joguk az életre. Egyikük oldalirányban kiköpött egy sűrű, habosat, a nyálat a fogai között préselte át, szisszenéssel. Az ilyen köpetnek fiziológiai indokoltsága nincs ugyan, üzenete viszont annál nagyobb: én vagyok a Jani, dögölj meg! Azoknak a járókelőknek szól, akik észreveszik őket, és esetleg megkérdőjeleznék emberi-erkölcsi értékeiket.
 

A fentiekben részletesen körülírt fiatalok társadalmunk újfajta söpredékét képezik, ők a fogadóirodák tölteléke. Jelentéktelen, semmi jót nem ígérő fajta, létük a könnyű és gyors pénzszerzés ötlete köré épül. A fogadóirodák társadalmunkban legálisak, még akkor is, ha a nyomor és az alvilág rugói mozgatják őket. Újvidéken – de valószínűleg máshol is, ahol a nyomorból kifelé vezető „utat” ilyenfajta, legális kínálatcsomagba bújtatták – a fogadóirodák köré tömörülők ma már külön társadalmi kasztot alkotnak. Az ott zajló dolgok számunkra, a szerencsejátékok világának legfeljebb a felszínét megnyalogatók számára, teljesen érthetetlen szabályok mentén, sajátos értékrend szerint történnek. 2020 őszén nagy port kavart a városban annak a videónak a közzététele, amelyet az egyik fogadóiroda biztonsági kamerája készített, és amelyen jól látszik, amint az egyik, ott dolgozó „biztonsági őr” eltöri egy másodpercekkel korábban, verekedésben kiütött, ájult fiatalember mindkét karját. Nyers, primitív világról beszélünk, amelybe fokozatosan süllyednek bele azok, akik gyengeségükből kifolyólag nem tudnak kievickélni az örvényből, vagy talán nem is látják azt maguk körül.
A szerencsejátéknak nevezett, az emberiség történelmét szorosan végigkísérő, szórakozási formaként elfogadott szenvedély legutolsó, legális állomásáról, legmélyebb pontjáról beszélünk. A fogadóirodák birodalmából – ahogy már említettük – kishatári útlevéllel ingázhatunk az Alvilágba. Egy, a kamaszkorú kölykünk zsebében megtalált, fogadóirodai szelvény akár még nagyobb veszélyre is utalhat, mint ha egy zacskóban némi port, vagy növényi eredetű akármit találtunk volna nála.
Amikor a szerencsejátékról, a kockáról, azaz annak veszélyeiről beszélünk, hajlamosak vagyunk legyinteni: ugyan már, badarság! Ha túlzásba viszi a gyerek, kap egy pofont és kész. Nos, ahogy az a fentiekből is kiderül, nem csupán egyeseknél megjelenő, az irányítást átvevő szenvedélyről van szó, hanem egy olyan, a társadalmi hanyatlás következményeivel összefonódó jelenségről, amelyben a kockafüggőségi tényező részaránya már a dekadens szociális kapcsolathálózat által diktált kényszerek árnyékába szorul. A fogadóirodák „sikere” a látszatkeltésre épül: azzal, hogy a fogadás, illetve a könnyű pénzszerzés lehetőségét látszólag a sport, politika, gazdaság vagy éppen a szórakoztatóipar (arra is fogadhatunk, hogy ki győz az Eurosong fesztiválon) trendjeinek ismeretétől teszik függővé, azt sugallják, hogy már nem is szerencsejátékról van szó, hanem tudásfelmérő, tudás- és tapasztalatértékelő folyamatról, amelyben „te vagy a legjobb”. Énközpontúságunkból táplálkozó világunk minden mozzanata ezt üzeni, a fogadóirodák sem mellőzik ezt a jól bevált receptet.

Mennyire van távol mindez egy lottószelvény kitöltésétől, vagy egy kaparós sorsjegy (vannak egyáltalán még ilyenek?) megvásárolásától? Nagyon messze, legalább annyira, mint egy enyhén „füvezett” cigaretta megszippantása egy elszigetelt, kolostori, papfelügyeletű elvonókúrától. A leírtakat természetesen a legdrasztikusabb forgatókönyv alapján fogalmaztuk meg, attól, hogy az állami kassza feltöltése céljából kitalált számlajátékba beküldünk pár ezer QR-kódot, még nem leszünk kockafüggők. Attól sem, ha heti rendszerességgel bekarikázunk hét számjegyet pár száz dinárért megvett cédulán. Hol, melyik lépésnél kezdődik a baj? Akárcsak az élet bármely másik területén, a szerencsejátékok útján is a „kormánykerék elengedése” jelenti a legnagyobb veszélyt. Amikor „meg kell tennem a tétet”, amikor „el kell ugranom a fogadóirodába”, akkor már baj van. Nagy baj, még ha első pillantásra nem is tűnik annyira nagynak. A kontroll elvesztése bármiben végzetes lehet; abban a pillanatban, amint nem vagyunk képesek saját magunknak „megálljt!” parancsolni, máris nyakig vagyunk a sárban. Kimászhatunk ugyan, de ahhoz idejében fel kell ismerni a veszélyt.
Tehát a szerencsejáték, mindig is itt volt velünk, túlnyomó többségünk ellenőrzés alatt tartotta és tartja. Az egészséges emberi agy nem engedi meg azt, hogy bármilyen szenvedély hatalmába kerítse. Lebutított, lebetegített világunkban azonban a rizikófaktorok jóval nagyobbak, mint az informatikai kor beköszöntése előtt, de még mindig nem kell megijedni a játéktól: ajándék reményében nyugodt lelkiismerettel beküldhetünk egy halom nyereményszelvényt kedvenc napilapunk szerkesztőségébe.