Elgázoltak egy közlekedési rendőrt az autóút megállósávjában. Munkavégzés közben érte a végzetes baleset, „borzasztó” jelzővel kezdődő újságcímek és gyásztáviratok tömkelege, miniszteri sajnálatkifejezés, egy-két utcán, autóbuszban elcsípett beszélgetés a témára… De végül – béke poraira. Ennyi. Valahogy nem vetődik fel a kérdés, hogy egyáltalán mit keresett egy közlekedési rendőr a 130km/h (megengedett) sebességű autópálya megállósávjában? Hogyhogy mit? Hát a bérét kereste. Büntetett. Aprópénzért, 5-10 ezer dináros bírságok begyűjtéséért tette kockára az életét rendszeresen, holott a közlekedésbiztonsági törvény világosan előírja: az autóút megállósávja KIZÁRÓLAG vészhelyzetjellegű megállásra szolgál – komolyabban meghibásodott, veszélyforrást képező jármű vagy esetleg a sofőr testi-szellemi képességeinek hirtelen csökkenése teszi indokolttá és engedélyezetté a félreállást. A köztársasági kassza feltöltésének szüksége már nem. Pedig az eltaposott rendőr éppen ezt tette halálának pillanatában, hivatalból, parancsra. A média természetesen a gázoló kamionsofőrt teszi felelőssé, aki állítólag elaludt, az elavult, utoljára a múlt évszázad hetvenes éveiben átgondolt, csupán papíron „update-elt” rendszer hiányosságaira már szinte senki sem reflektál, senki sem igyekszik rámutatni a bajra. Mit keres bárki, legyen az rendőr egyenruhában vagy török gastarbeiter papucsban, egy hihetetlenül forgalmas, Európát hosszában átszelő autóút megállósávjában nyáron, a legnagyobb tranzitforgalom kellős közepén? Igen, a közlekedési szabálysértéseket büntetni kell, ez nem vitás, különben sohasem nevelhetünk ki olyan autós nemzedéket, amely biztonságosan tud megmaradni az utakon. Hogy oldják meg ezt mások? A „fejlett” Nyugaton? Nos, ők már régen megoldották, javarészt a digitalizációra, a különböző technológiai újításokra támaszkodva. Kénytelenek voltak, miután a múlt évszázad derekán, vagy inkább annak vége felé, a gépesítés fénykorában tucatszámra taposták el a rendőreiket az országutakon. Nálunk még mindig a régi, teljesen elavult „mindset” szerint élünk és „fejlődünk”, a hétfői balesethez hasonló incidensek sajnos nem ritkák. Nemrégiben egy motoros rendőr üldözőbe vett valakit Újvidék és Piros falu között, az országúton, tette ezt ugyancsak a legnagyobb forgalomban. Egy piacról hazafelé igyekvő asszony kisautójával kigurult elébe a parkolóhelyről. Az a rendőr ott fejezte be pályafutását, ugyancsak egy pár ezer dináros bírság hajszolása közben…
A fejlődés minden esetben az emberi élet hosszabbá tételét, az élet színvonalának az emelését szolgálja. Nálunk is ez történik, csak sokkal-sokkal lassabb tempóban, mint az „okosok által átgondolt” társadalmakban. Szörnyű – sopánkodunk –, hogy országunkban félezernél is többen halnak meg a közutakon minden évben. Valóban szörnyű, ha tudjuk, hogy máshol, ahol a „fejlődés” szót nem a politikai retorika, hanem a társadalom működőképessége megtartásának szolgálatába állították, ez a szám sokkal alacsonyabb. A 10 és fél milliós Svédországban (általában ezt az államot szoktuk emlegetni összehasonlításképpen, amikor a fejlődésről beszélünk) például alig éri el a 200-at. Ez ugyebár, aránypárokban kifejezve négyszer kisebb szám, mint nálunk. Ugyanakkor, ha kicsit elmerülünk a múlt adataiban, a mutatók már nem is tűnnek annyira „szörnyűnek”. Valószínűleg csak kevesen tudják, hogy 1977-ben, a 21,7 milliós Nagy-Jugoszlávia területén történt közlekedési balesetekben nagyjából 5300-an haltak meg, ami azt jelenti, hogy arányban most „sokkal jobbak” vagyunk. Míg majd fél évszázaddal ezelőtt négyezer szocialista dolgozó közül egy lelte halálát a közlekedésben, addig manapság 13 ezer polgártársunk közül hal meg egy autóban, motorkerékpáron, autó vagy teherautó kereke alatt… Háromszoros javulás a mutatókban fél évszázad leforgása alatt, le a kalappal! Vagy mégsem? Azt a lélektani apróságot nem lenne szabad szem elől tévesztenünk, hogy az emberi agy az összehasonlítás elvén működik, a boldogság, illetve az elégedetlenség érzete annak függvényében alakul ki, hogy másoknak mijük van. Tehát: nem az számít, hogy mekkora, hanem az, hogy a másiké mekkora. És ha a svédé nagyságrendekkel jobb, pontosabban: ha 53 ezer svéd közül egy hal meg a skandináv közutakon, akkor nekünk még nagyon sokat kell fejlődnünk (a valóságban, nem csak a választások előtti reklámpropagandában). Egyelőre nem sok okunk van a vigadalomra.
