„Minden kor megálmodja az utána következőt” − mondta Jules Michelet, a jeles XIX. századi francia történész. E szállóigével csak egyet lehet érteni, hiszen amióta az ember tudatában van önnön mulandóságának, azzal, hogy a világ azután is létezni fog, hogy ő már távozott onnan, azóta szemléli érdeklődéssel az idő kerekének előrehaladását, próbálja kitalálni milyen is lehet gyermekeinek és unokáinak világa. Amíg a múlt feltárásában tárgyi emlékek és írott források tömkelege van segítségünkre, addig a jövőre csak képzeletünkre és következtetőképességünkre hagyatkozva tehetünk bizonyos megállapításokat. Az, hogy hogyan képzeljük el a holnap világát, leginkább a tudományos-fantasztikus alkotások mutatják meg nekünk, de nem csak ezt. A régebbi sci-fi művek arról is sokat elárulnak, hogy az embernek milyen jövőképe volt egy bizonyos korban. A ma már klasszikusnak számító 2001: Űrodüsszeia (Stanley Kubrik filmje és Arthur C. Clarke regénye egyaránt), amely az űrkorszak hőskorában, röviddel a Holdra szállás előtt készült, például hatalmas optimizmusról tanúskodik. Jóslata szerint 2001-re az emberiség nemhogy a Jupiterre (a regényben a Szaturnuszra), hanem a világegyetem legrejtettebb zugaiba is eljut, ahol nálunk sokkal fejlettebb űrlények végső próbáját is kiállja. Ma már jól tudjuk, hogy 2001-ben nemhogy a Jupiterre, de még a Holdra sem tudtunk visszamenni.
A kortárs sci-fi jövőképe ennél jóval komorabb. Az alkotók a leendő korok társadalmát jellemzően embertelen disztópiáknak írják le, kedvelt témák a különböző posztapokaliptikus történetek, és egyre többen foglalkoznak egy, a közeljövőben bekövetkező klímakatasztrófa gondolatával is. Ezen a tendencián nem csodálkozhatunk, hiszen ha számba vesszük jelenünk világpolitikai folyamatait, érthető, hogy a sci-fi alkotói borúsan látják az eljövendő évtizedeket. Mi, a tudományos-fantasztikum szerelmesei viszont éppen azért, mert jelenünk ilyen sötét, szeretnénk legalább kedvenc műfajunkban néha olyan alkotást is olvasni vagy megtekinteni, amely feledteti velünk mai világunk keserű kilátásait. E kicsit hosszúra sikerült felvezetőre pedig azért volt szükség, mert május 30-án egy éppen ilyen animációs sci-fi filmet vett fel kínálatába a Netflix online médiaszolgáltató. Egy koreai animációs fimről van szó, amely A csillagokon túl (Lost in Starlight) címet viseli, és amelyet Han Ji-won dél-koreai direktor írt és rendezett.
A történet 2050-ben játszódik, amikor a Mars-expedícióra készülő koreai űrhajóst, Nan-young-ot (Kim Thae-ri) kitesznek a nemzetközi űrprogramból. Hősnőnk szomorúan tér haza Dél-Koreába, ahol beletemetkezik a munkájába. Otthonában azonban eltörik egy számára fontos tárgy, egy régi lemezlejátszó. Felkerekedik hát, hogy találjon egy mestert, aki megjavítja a régi lejátszót. Ekkor ismerkedik meg egy Jay (Hong Kyoung) nevű fiatalemberrel. A javítás azonban elhúzódik, közben a nő és a férfi között szerelem szövődik. Nan-young megtudja, hogy Jay valójában egy tehetséges énekes és zeneíró, aki egy régi csalódás miatt felhagyott zenei karrierjével. Jay Nan-young ösztönzésére ismét megpróbálkozik a koncertfellépéssel. Nan-youngot azonban egy forradalmi felfedezése miatt újból beveszik a nemzetközi űrprogramba. Az űrhajós egy hosszú és életveszélyes küldetésre indul a vörös bolygóra, hogy ott az élet nyomai után kutasson. Hátrahagyja szerelmét, kérdés, hogy a pár valaha viszontlátja-e még egymást.
Bár A csillagokon túl a jövőben játszódik és az élet nyomai után kutató Mars-expedícióról szól, valójában ez egy szívet melengető romantikus történet arról, hogyan talál egymásra két egymástól merőben különböző lélek. A remek karakterábrázolásnak köszönhetően pedig az alkotást azok is élvezettel fogják végigkísérni, akik inkább egy űrkalandot szerettek volna látni. A pár mindkét tagja összetett személyiség, akiket múltban elszenvedett traumák gyötörnek. Nan-young édesanyja szintén űrhajós volt, aki egy korábbi Mars-küldetésen vesztette életét. Az űrhajóslány szinte már görcsösen szeretne édesanyja nyomdokába lépni, hogy befejezze munkáját. Jay pedig egy zenésztársa önző és törtető magatartása miatt hagyta ott a zeneipart. E traumák természetesen karrierjüket is hátráltatják, de a két főhős egymásra támaszkodva képes szembenézni és legyőzni azokat, és ezzel együtt megvalósítani álmaikat. Ez Nan-young esetében a Marsot, míg Jay esetében a nagyszínpadot jelenti. E sci-fi-nek ez a legnagyobb erőssége: felhívja a figyelmet arra, hogy mit jelent egy valódi társ az ember életében, egy olyan jelenben, amelyben az emberi kapcsolatok egyre rohamosabban üresednek ki és válnak felszínessé.
Ezen alkotás tehát a nagy világmegváltó üzenetek és lételméleti kérdések helyett a hétköznapi problémákra helyezi a hangsúlyt. Ezt erősíti az animáció szemkápráztató látványvilága is, ugyanis a lenyugvó nap utolsó sugarai által megvilágított forgalmas utcák, a neonfényes felhőkarcolók sokkal szebben néznek ki, mint az űr feketesége, vagy a kopár, sziklás Mars-felszín. Az alkotók mindezzel azt üzenik, hogy azt, amit keresünk, lehet nem a világegyetem végtelenjében, hanem itt a Földön, szűkebb környezetünkben lelhetjük meg. Persze A csillagokon túl sem nélkülözi a fantasztikumot. Nan-young-ot furcsa álmok gyötrik. A Marson az élet nyomait kutatva pedig, akár a 2001: Űrodüsszeia űrhajósa, hatalmas felfedezést tesz. Így válik ez a sci-fi egy látványos és szórakoztató, egyszersmind elgondolkodtató alkotássá.
Összegezve elmondhatjuk, hogy a Netflix A csillagokon túllal, amely nem mellesleg a szolgáltató első egész estés koreai animációs filmje, egy igen különleges darabot tett elérhetővé platformján. Egy olyan alkotást, amely a maga másfél órás játékidejével képes feledtetni velünk hétköznapi gondjainkat és borús kilátásainkat a jövendőre. Erre pedig a mozgókép rajongóinak most nagy szükségük van. A stáblista legördülése után csak reménykedhetünk abban, hogy 2050-ben gyermekeink és unokáink e filmre fognak úgy hivatkozni, mint arra a sci-fi-re, amely a legpontosabban írta le jelenüket.
Nyitókép: Pixabay
