A kenyér évezredek óta táplálkozásunk egyik tárgyát képezi. Milyensége azonban folyamatosan változott. Ma is mások a szokások, másfajta kenyeret esznek az emberek, ez régiónként, országonként, kultúránként, de településenként, családonként és személyenként is változatos. Természetesen az ősember még nem azt a kenyeret ette, amit akár pár száz évvel ezelőtti őseink. Mi sem olyat eszünk, mint szüleink, nagyszüleink egykor. Kisgyerekkoromban például a közeli péktől, a Nándor bácsitól hordtuk a hajtott veknit. Én naivan azt hittem akkor, hogy a Nándor valójában a pék szinonimája. Ezért, mivel a nagymamáék másik, hozzájuk közeli pékhez jártak kenyérért, mutattam is a szüleimnek, amikor találkoztunk vele, hogy az ott a nagymama Nándor bácsija.
(Fotó: Ótos András)
A kenyerek és a Nándor bácsik azonban folyamatosan változtak. A kutatások szerint egészen távoli őseink eleinte nyers magokat rágcsáltak. A tűz felfedezése után meg is pörkölték azokat. Valószínű az első szemek véletlenül pörkölődtek meg, amit megkóstolt távoli ősünk és tetszett neki. Később kezdetleges eszközeikkel megőrölték a magokat, vízzel elegyítve lepényt sütöttek belőle. Mindezek a változások nyilván nem egyik napról a másikra zajlottak le. A visszamaradt leletek alapján nád- és páfrányfélékből is készült liszt, Egyiptomban pedig lótuszkenyeret sütöttek. A rozs, a tönkölybúza, a zab, a köles, és az árpa a Krisztus előtti 7-8. évezredben már bizonyítottan ismert volt.
(Fotó: Ótos András)
Amikor még mamutokra vadásztak őseink, feltehetőleg már akkor ettek magvakat, vagy akár kenyérhez hasonlítható valamit is. Vélhetően azonban nem a hús mellé fogyasztották, hanem amikor nem sikerült zsákmányhoz jutni. A letelepedés, a földművelés, a gabonatermesztés jelenthette azonban egyben a kenyér korszakának kezdetét is. Valószínűleg kistelepüléseken, kisebb csoportokban, családi kötelékekben, hordákban élő földet művelő őseink kezdték el napi szinten is fogyasztani a kenyér „ősét”. Vidékünkön még nem is olyan régen a családok rendszeresen maguknak sütötték a kenyeret, de a közellátás egy fajtája már a sokkal régebbi korokban is létezett, ahogyan a római korból ismerős „panem et circenses” mondás is, azaz „kenyeret és cirkuszt” is tanúsítja. Ínséges időkben ugyanis a rómaiak kenyeret osztottak a szegényeknek és előadásokat is rendeztek számukra, így csitítva őket, nehogy lázadás, felkelés törjön ki. Augustus császársága idején már 329 pékséget tartottak számon, de a mai értelemben vett kultusza a kenyérnek a kereszténység idején vált igazán jellemzővé. Krisztus teste, a mindennapi kenyér szerepel az imádságokban, áldozáskor is a kovásztalan kenyér, azaz ostya jelképezi a szent lelket. A kelesztett kenyér egy újabb előrelépés volt a ma irányában. Lehet, hogy a vízzel bekevert őrlemény valamilyen okból magától megerjedt kicsit, így fedezhették fel a kovászolást, valamint az élesztővel sütés technikáját. A kelesztett kenyér hazájának Egyiptomot tekintik a régészek. A babiloni Hammurápi törvénykönyve is említést tesz a kenyérről. A görögök pedig még a Krisztus előtti 5. században megalkotják az első mechanikus malmot. A rómaiak feltehetően a görögök kelesztett kenyerének készítési módját vették át: dagasztják a tésztát, mustot használnak élesztőként. Traianus idején már külön testületet alakítanak a pékek és molnárok, pékségek alakulnak. A szegényebbek korpás kenyeret, a rabszolgák rozskenyeret ettek.
(Fotó: Ótos András)
Később aztán, a feudalizmus idején, a földesurak kiváltsága volt a malom. A jobbágy a gabonáját ott őröltethette, cserébe díjat, vámot fizetett. A jó minőségű búzalisztből sütött kenyér később, a reneszánsz korban is a gazdagok kiváltsága volt. A sörélesztővel való erjesztés is állítólag a reneszánsz kor találmánya lehetett. Ami pedig a magyarok étkezési kultúráját illeti, a főétkezéseken a főtt, meleg ételekhez és kiegészítő étkezés alapjaként fogyasztjuk a kenyeret évszázadok óta, zsírral, szalonnával, hússal, tejtermékkel egyaránt, de levesekbe aprítva is. Civilizációk története pedig sajnos háborúkkal tarkított, ezért a katonák élelmezésére mozgópékségeket alakítottak. Egy kenyéren általában két személy osztozott, innen származik a nyelvészek szerint a kenyerespajtás szavunk. A kenyér azonban olyan fontos, hogy számos szóösszetételben megjelenik, például kenyérkereső, kenyéradó vagy kenyeret adó, kenyértörés, kenyérpusztító, kenyérgond, kenyérleső stb.
A kenyér már évezredek óta emberi táplálék, sőt, mondhatjuk, hogy a mai napig az egyik legnépszerűbb ételünk. Egykor a táji jelleg határozta meg, hogy a kenyér milyen lisztből készült: csak búzából, részben, vagy teljesen csak rozsból, illetve különböző kevert lisztekből is készült. Készül ma is. Sőt! Ma már úgynevezett igényes kenyereket is lehet kapni, például fehéret, barnát, rozzsal dúsítottat, magokkal ízesítettet. A legtöbben vidékünkön most a fehér kenyeret preferálják, de ízlések és igények, egészségügyi és egyéb szempontok alapján különleges kenyereket is fogyasztanak az emberek.
Közelgő nemzeti ünnepünk, a Szent István-nap is kötődik a kenyérhez, hiszen ezen a napon szokás megszentelni az új búzából sütött kenyeret. Aranyszájú Szent János keleti egyháztanító, kiváló igehirdető és Szentírás-magyarázó jóval Szent István előtt, hat éven át, 404-ig volt Konstantinápoly püspöke. A következőképen írt a mindennapiról: „Mert mi a kenyér? Krisztus teste. Mivé lesznek azok, akik magukhoz veszik? Krisztus testévé; de nem sok test lesz, hanem csak egy. Amint ugyanis a kenyér egy, bár sok búzaszemből lett, s e búzaszemek, bár nem látszanak, mégis benne vannak a kenyérben, úgyhogy különállásuk eltűnik tökéletes és kölcsönös egybeolvadásukban; ugyanígy mi is egyek vagyunk egymással és valamennyien egyek vagyunk Krisztussal.”
Milyen kenyeret fogyaszt?
Fehér kenyeret eszem – 46%
Teljes kiőrlésű lisztből készültet – 25%
Kovászolt kenyeret fogyasztok – 7%
Csiráztatott gabonából sütöttet – 2%
Egyedül készítem a kenyeret – 9%
Nem fogyasztok kenyeret – 11%
