Kefe Misa, azaz Tóth Mihály felsőhegyi maszek kefekötő kisiparos együtt dolgozott a tízgyerekes (egy közülük korán elhunyt) Molnár Csikós Gergellyel. Amolyan üzleti partnerek voltak. Még a múlt század derekán közösen készítették a lófarok-meszelőket és festőecseteket. Amikor legyártottak egy „banda” meszelőt, nyakukba vették a falut és a kiterjedt tanyavilágot, házaltak a portékájukkal. „Kit pízé, kit keféjé cserétek!”
Aki nem tudott készpénzzel fizetni, attól elfogadtak a kefekészítéshez szükséges lófarok és lósörény nyersanyagot is. A földműves gazdák időnként levágták a lovak farkát és sörényét. Amikor már hosszúra nőtt, földig lógott a ló farka, nagyjából félmagasan, derékon elvágták, amiből azután az ügyes kefekötők jó néhány meszelőt tudtak készíteni. A lószőrmeszelő nem folyt meg, nem csorgott belőle a mész.
Az üzlet ment jól, rosszabbul, de valahogy rendre úgy alakult, hogy kevés pénzt vitt haza a két kefekötő, a család minden tagja eljárt napszámba, kukoricát törni és kapálni, répát egyelni. Rossz nyelvek szerint rájuk illett a mondás: Iszik, mint a kefekötő!
