Aranyló kukoricaföldek, rotyogó bográcsok

Csípős őszi levegő munkakezdéskor és a szorgos kezek ritmusa: a kukoricatörés egykor a falusi élet egyik legfontosabb közösségi eseménye volt. Ilyenkor nemcsak a termést takarították be, hanem a falu népe is összegyűlt, hogy együtt dolgozzon, beszélgessen, tréfálkozzon, s persze zeneszó mellett mulasson.
A kukoricamóva egyben generációk találkozása is volt. A fiatalok az idősebbektől lesték el a kukoricatörés fortélyait, miközben a közös munka a hagyományok és szokások átadására is alkalmat adott.

A törést hagyományosan kiadós, a parcellán elfogyasztott közös reggeli előzte meg, aminek a terítékén egyebek mellett friss kenyér, szalonna, vöröshagyma és főtt krumpli is volt, hogy legyen erő a munkához.
A kukoricamóva Felsőhegyen immár egy esztendő híján két évtizede kiváló alkalmat kínál arra, hogy a múltat idézve, hagyományt ápolva és jókedvűen ünnepeljük a kalákamunka örömét – no meg a finomabbnál finomabb falusi ízeket.
Az idei összejövetelen a korábbiaknál jóval többen gondolták úgy, hogy a kellemest a hasznossal összekötve együtt töltenek el egy, az ősz minden illatával és színével teli vasárnapot.
A zentai határban fekvő kukoricaföldön húsz csapat törte szorgosan a tengerit, Felsőhegy központi parkjában pedig mintegy ötven csapat főzte a bográcsban rotyogó vagy rostélyon sülő őszi ínyencségeket.
Ősz Szabó Imre, a rendezvény szellemi atyja és főszervezője felidézte, hogy az első kukoricamóvát még 1991 decemberében tartották meg.
– Egy cimborám az egyik beszélgetésünk során megjegyezte, hogy december ellenére a földjén még áll a kukorica, és akkor megszerveztük a leszedését. Az akkori móva előtt egy kis hó is leesett, így fehér tájban törtük a kukoricát – emlékezett vissza Imre, hozzátéve, nem volt mindig energiájuk megszervezni, ám az idei így is már a 19. alkalom.
A csapatoknálnagy odafigyelést igényel a munka: a letört kukoricacsöveket alaposan meg kell tisztítani, hiszen külön fosztás nincs. Fontos, hogy egyetlen cső se maradjon a szárakon, és szép, rendezett rakásokat kell készíteni, amelyeket aztán „kúpozni” kell – déli irányból, mivel errefelé többnyire északnyugati szél fúj.
– Régebben a kúpokat felülről össze is kötötték, a szárakat pedig nagyobb darabokra vágták. Tavasszal kiveregették és behordták, hiszen tüzelésre is használták – mondta Ősz Szabó Imre.
A rendezvényre Zentáról, a Tisza menti község több településéről, valamint Topolyáról, Csókáról, Törökkanizsáról, sőt Magyarországról és Romániából is érkeztek résztvevők.
– Igyekszünk a fiatalabb nemzedéket is buzdítani, hogy idővel ők vegyék át a kukoricamóva megszervezését – tette hozzá Ősz Szabó Imre.

Az egyik romániai csapat Temesvár mellől, Újpécsről (Peciu Nou) érkezett.
Adrian Mihai elmondta, hogy egy klári (radojevói) eseményen hallottak először erről a felsőhegyi rendezvényről, és kíváncsiak lettek, milyen is ez. – Egyáltalán nem bántuk meg, hogy eljöttünk, nagyon tetszik, jövőre is visszatérünk – mondta mosolyogva.
A mezőtúri Sinkó Zsuzsanna szinte hetente megfordul Felsőhegyen, és a kukoricamóván is többször részt vett.
– Vérbeli kukoricatörő vagyok – mondta nevetve. – Gyerekkoromban is ezt csináltuk. Volt egy negyedes, harmados kukoricatáblánk, arról takarítottuk be a termést.
Az idei versenyen a zentai Papp Kéve csapata bizonyult a legjobbnak, őket követte a tordai Orgonavirág, majd a szintén zentai Kicsi meg a forgó.
A legszebb reggeli terítéket a törökfalusi Vidám Menyecskék készítették, az őszi ételek kategóriájában pedig a kavillói Pelle, a sültek mezőnyében a martonosi Fejős István és Erzsébet, a levesek között pedig a kispiaci Szalma Balázs vitte a pálmát.
A legszebben díszített főzőhely díját a horgosi Úgy élünk, mint a galambok csapat kapta, az őszi kiállításon pedig a csantavéri Legszebb Apródok és a felsőhegyi könyvtár csapata részesült elismerésben.
A legfinomabb süteményt Homolya Kinga (Hódmezővásárhely), a legjobb gibanicát pedig a törökkanizsai Állva csapat készítette.