Múltat – nem is nagyon régmúltat – idéző szárkúpok mellett vezet utam. Sok kilométert kell mostanság megtenni a zentai határban ahhoz, hogy a kombájn által simára tarolt kukoricaföldek között ilyesmit lásson a járókelő. Falvakban, kisvárosokban pedig a leáldozóban levő hagyományt felelevenítő kukoricanapokat szerveznek annak bemutatására, hogy miként zajlott még néhány évtizeddel ezelőtt is ennek a növénynek a betakarítása és hasznosítása. Mindenesetre nem nagyon hasonlított a jelenlegire, a „modernre”.
Csőtörő vagy morzsoló kombájn helyett kézzel törték a csöveket, sokáig fosztatlanul. S utána gyakran csípős holdvilágos októberi estéken inkább pihenésként, mintsem munkának fölfogva gyűlt össze szomszéd, rokon, barát kukoricát fosztani kalákában (avagy móvában), hogy amíg megvitatják a világ dolgait, kezük nyomán biztonságba, vagyis góréba kerüljön a termés.
A kukoricaszedés nem tartozott a nehéz paraszti munkák közé, sokkal könnyebbnek számított, mint a kaszás aratás, már csak azért is, mert – amellett, hogy a kaszát nem gyenge legényeknek találták ki – a hőség ritkán gyötörte a kukoricaszedőket.
A rakásokba dobált csöveket parasztkocsira rakták, s máris indulhatott vele hazafelé a gazda, naponta rendszerint többet is fordulva. S amíg nem jött divatba a „szárán tisztítás”, addig tehát esténként a fosztás nyújtott elfoglaltságot, a következő napokban pedig a szárvágás, kévébe kötés, majd kiskúpokba állításuk. Hacsak nem sürgetett a vetés, a kúpok még száradtak valameddig – olykor a telet is bevárták –, majd lovakkal hazaszállították a szárkévéket, s nagykúpba rakva várták további sorsukat. Ami rendszerint azt jelentette, hogy a jószág elé került a kukoricaszár, a visszamaradt ízék pedig télen a kemencét fűtötte. Miként morzsolás után a csutka is, sőt néhol a szántást követően a csumát szintén összegyűjtötték fűtésre.
Miközben végigtekintek a szárkúpokon – s eszembe jut, hogy néhány kilométerrel távolabb, a faluszélen szenet raktak teherautóra –, azt is végiggondolom, mennyi külső energiát is használt el, mondjuk régen volt gyerekkorom idején, egy falusi kisgazdaság kukoricaszedés idején. Kiderül, hogy semennyit: kézzel törték a kukoricát, lóval hazaszállították, kézi hajtású morzsolóval lemorzsolták, a jószág által meghagyott szárral és a csutkával egész télen melegítettek. Nemhogy gázolaj nem kellett a munkához, hanem még a téli tüzelőt is kiadta a kukoricaföld.
Örökre elmúlt? Ahogyan elnézem egymást taposó hatalmas ökológiai lábnyomunkat – sosem lehet tudni.
