A minap érkezik az üzenet egyik havertól, hogy rég látott, elugrik hozzám, meg akkor már a számítógépet is megnézi, mert hiába futtatom a vírusirtót, valami miatt továbbra is nagyon lassú.
(Illusztráció: pixabay.com)
„Szuper” – mondom magamnak, és azonnal neki is kezdtem a takarításnak, meg elugrottam a boltba sörért (kivárva a sort, maszkban, kétméteres távolságra – ahogy elő van írva).
Vissza is értem, meg úgy gondoltam, ameddig nem érkezik meg, gyorsan előkészítem a holnapi reggelim.
Pont mire befejeztem, érkezik az újabb üzenet, hogy engedjem be. Kimegyek a konyhából az előszobába, nyomom a bejárati ajtó kinyitására szolgáló gombot, és semmi. Megnyomom még egyszer. Harmadszorra. Nyomom már, mint süket az ajtót, amikor megszólal a telefonom: hív.
Felveszem, de nem hallok semmit. Kimegyek a lépcsőházba, ahol csak a szomszéd fiatalember baktat fel a lakásába, felpakolva a boltban vásárolt élelmiszerekkel.
Leereszkedek az első emeletre, közben küldöm az üzenetet a havernak, mert már kezdett valami gyanús lenni: „Ugye, az 53-as épületben vagy?”
Kimentem az utcára, majd onnan a mi tömbházunkkal összeépített másik épület elé ballagtam (az 51-eshez). A haver nagy szomorúan ereszkedik le annak a lépcsőjén. Észrevesz, nevetve mondja:
– Hallod, engem beengedtek, nem igazán volt ismerős a lépcsőház, de nem baj. Felmentem a kilences lakásig, jó szokás szerint elkezdtem püfölni meg csengetni, mint aki megőrült, meg üvöltöztem, hogy „Engedj beeee!”… Végig gyanús voltál, hogy nem reagálsz, de amikor egy halálra rémült öreg néni hangján kérdezted meg, hogy „Ko je to?”, akkor már sejtettem hogy – talán – rossz helyen járok. Így angolosan távoztam. A szégyentől alig bírtam kimagyarázni magam.
Ha rajtam áll, ezt a baklövését nem felejtjük el egyhamar. Talán sohasem.
