Amióta kötelezővé tették a maszkok viselését zárt helyen, állandóan azon kapom magam, hogy visszafordulok félúton a lakás irányába, mert a vírus elleni egyetlen védekezési eszköz az asztalon vagy a széken maradt.
Dávid Csilla illusztrációja
Becsületemre mondjam, lassan belejövök a dologba, egyre kevesebbet marad otthon a maszk.
A bolt előtt is kötelezően felteszem mielőtt bemennék, hiszen ez a protokoll.
Emlékszem, amikor a helyzet „drámai volt” márciusban (legalábbis, ezzel ijesztgette az állam a népet a Viberen), csupán páran viseltek maszkot, jobbára azok, akik nem dolgozhattak otthonról és pár polgár, aki mindent megtett egészsége megőrzése érdekében.
No, ők már akkor is rendszeresen morogtak ránk, vagyis azokra, akik nem vettük meg a 70 dináros, jutányos árú maszkokat, amelyek a járvány előtt csak 10 dinárba kerültek.
Most azonban, ahogy a kampány és a választások alatt a vírusnak volt ideje kipihennie magát, és pont mire leszavaztunk, a vírus újból drámai tevékenységbe kezdett. Persze, ez most nem olyan drámai, mint áprilisban, hiába betegednek és halnak meg többen. Ha az állam azt állítja, hogy minden a felügyelete alatt van, akkor ki vagyok én, hogy bármit is megkérdőjelezzek?
Visszatérve a boltra. Minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek. Így valahogy mondta Orwell és ez jutott eszembe, amikor az egyik tagbaszakadt hazánkfiát maszk nélkül láttam rohangálni a boltban. Nem szólt – már – neki senki, de szemmel láthatóan már valakinek beszólhatott mielőtt beértem volna, mert elég diadalmasan viselkedett.
Persze hogy nem visel maszkot. A tévéből kaphatta az ihletet, ott sem visel maszkot 1-2 ember, akik napi rendszerességgel onnan vigyorognak, minden alkalommal váltogatva a kazettát: nem fenyeget bennünket veszély, veszélyben vagyunk, nem fenyeget bennünket veszély, veszélyben vagyunk, győztünk! Nem fenyeget bennünket…
