A trianoni békeszerződést, amellyel végérvényesen eldőlt Vajdaság sorsa, a magyar kormány képviselői 1920. június 4-én írták alá.
Ez azonban a terepen nem érződött. Elsősorban azért, mert az igazi változás a szerb hadsereg 1918. november 9-ei bevonulását követően már megtörtént, és az akkor megteremtődött helyzetet, ami a Vajdaság katonai megszállását jelentette, tette hivatalossá. A mindennapok híreiből időnként még kicsengett, hogy több mint két év múltán sem, a békeszerződés aláírását követően sem lehetett egy tollvonással változtatni a régi életmódon és szokásokon. Azon a trianoni nyáron, az újvidéki szerb közvéleményben a város nevével kapcsolatos észrevételek is napirendre kerültek. Нови Сад или-Ујвидек? А történelmi visszatekintést követően, amelyben a Zastava cikkírója a város elnevezéseivel foglalkozott. „Így volt a város Péterváradi sánc, Újvidék és Neusatz de Novi Sad is, de mindhárom nyelven is Újvidék. No, ez volt, és elmúlt. És jött az, hogy „folyt a víz ott, ahol folyt”. És, a várost ismét Novi Sad-nak hívják, népiesen és hivatalosan is. De mindaz mellett, még mindig azt látjuk, hogy a népi és hivatalos elnevezése mellett is, egyenesen magyarul, napjainkban is, Újvidéknek hívják. Ezért vesszük magunknak a szabadságot, és kérdezzük a Posta és távirati minisztertől: hogy csak ennyire becsülik és tisztelik a hivatalost, számukra az államnyelv nem a szerb?, még akkor is, ha nem egyszer bejelentették, hogy Újvidéket, hivatalosan Novi Sadnak hívják? Ha a hivatalos urak csak ilyen kevés figyelmet szentelnek a hivatalos előírásoknak, akkor az alacsonyabb rangú hivatalnokoktól, hogy várhatják el, hogy tiszteletben tartsák az előírásokat. De talán nincs igazunk, talán a Postaügyi minisztérium szegény, talán nincs pénzük arra, hogy a pecséteket kicseréljék, a hivatalos feliratokkal, hivatalos nyelven?”. Majd arra szólította fel a hivatalos közegeket, hogy ezt a szégyent ne tűrjék tovább, „mert most már a békét is aláírtuk Magyarországgal, ezért az említett urak ne is gondoljanak arra, hogy a volt, számukra talán kedves főnököcskéik, visszatérnek. Ez visszatérhetetlen örökre, ezt tudják és jegyezzék meg! Akinek erre füle van, az meghallja, és hadd halja!” – szólt a figyelmeztetés.
A „hivatalos” azonban nem jelentette egyben azt is, hogy mindenki megbékült a helyzettel. Ha nem is voltak nyílt tüntetések, kisebb-nagyobb diverziók megtörténtek azonban. Ilyen esetről tudósítottak az újságok 1920. Víd napján is, amikor a szarajevói merénylők földi maradványinak hazaszállítása alkalmából kiadott levelező lapot, az újvidéki postán dolgozók egyike, nemcsak a meghatározott helyen, a bélyegen pecsételte le, hanem a merénylőket ábrázoló arcképekre is egy-egy pecsétet nyomott, amelyen még az állt: Újvidék 1920-júl.20. Az újvidéki postán dolgozó „dühös magyar, aki nem tudta leküzdeni mongol szívének parancsát” – kommentálta az újság – és „lépéseket várt két ügyben is a hivatalos közegektől”. Az egyik, a még mindig magyar feliratú postai pecsét, a másik pedig, a három „szerb mártír hős arcképének az átpecsételése” kapcsán.
1920 júniusában és júliusában azonban, nemcsak az újvidéki dunai Strand népszerűségéről, hanem arról is cikkezett az újvidéki lap, hogy a határkijelölő vegyes bizottság megérkezett Szabadkára, ahol az ottani, magyar–szerb határrészt fogják a „helyszínen” leellenőrizni. Ezt megelőzően pedig Kiszomboron keresztül, Szegedre és egész a román határig utaztak”. Augusztusban, pedig arról tudósítottak, hogy az új állam elnevezése hivatalosan nem Kraljevstvo SHS, hanem, Kraljevina SHS, és hogy ezentúl, az ország elnevezését így kell használni.
Az a hír is Újvidékről szól, amelyet a Zastava 1920 szeptemberében közölt, hogy a mezőgazdasági és vízgazdálkodási miniszter V. Janković és a Közlekedésügyi miniszter szeptember 7-én kiadott közös rendelete alapján gyorsjáratú tehervonat járatot vezettek be Újvidék és Zágráb között, és egy utas- és teherszállító vonatjáratot Újvidék és Belgrád között, a zöldségfélék és termelők szállítására. Ez azt jelentette, hogy a miniszter „tudatán volt az újvidéki zöldség termelés jelentőségének”. Mint ahogyan köztudott volt, hogy Újvidékről korábban, naponta mintegy 50 vagon zöldségfélét szállítottak Pestre, Bécsbe és Berlinbe. A vonatjárat bevezetésével, nemcsak az újvidéki zöldségtermelőkön akartak segíteni, hanem a zágrábi és belgrádi polgároknak is, akik így lényegesen olcsóbban jutottak a zöldségfélékhez. A békeszerződést aláírták, az élet folyt tovább.
