Annak ellenére, hogy Újvidéknek még számos megoldatlan, háború okozta problémája volt, 1920-ban a polgárok figyelmét a Párizs környékén zajló béketárgyalások is lekötötték. Az, ami különös érdeklődést keltett mint a magyar, mint a szerb polgárok körében, az a Magyarországgal, az egykori állammal kötendő békeszerződés volt. Ennek keretében pedig az új délszláv állam északi határainak az állandósítása, az országhatárok hivatalossá válása volt az, amire a szerbek különösen odafigyeltek. Más érdekek fűzték a békeszerződéshez a szerb és más szláv lakosokat, és más az újvidéki magyarokat és németeket. Az utóbbiak titokban abban reménykedtek, hogy a nagyhatalmak meghallgatják a magyar békedelegáció érveit és visszaáll a megszokott régi rend, a háború előtti „békebeli világ”. Erre az idő múlásával azonban mind kevesebb remény mutatkozott. Az új állam egyre jobban szerveződött, még akkor is, ha időnként a szerbek képviselői is gondterhelten olvasták a Párizsból érkező híreket. A Magyarországgal folyó tárgyalásokat és a magyarországi történéseket is éber figyelemmel kísérték, és ott is veszélyt neszeltek, ahol reálisan az nem is létezett. A magyar nyelvű Újvidéki Hírlap a szerb hadsereg bevonulását követően megszűnt, és bármennyire is igyekeztek új tulajdonosai, hogy azt újraindítsák, az „még a sok Belgrádban elkoptatott cipő ellenére sem sikerült”. Különben az Újvidéki Hírlapot a szerb lakosság háborús uszítással és a szerbek iránti ellenségeskedéssel vádolta, és az egyedüli vágya az volt, hogy ilyen címmel ne jelenjen meg Újvidéken ez a lap. Talán ezért van az, hogy az 1920-as eseményekről és hangulatokról a Svetozar Miletić által alapított, radikális Zastavából lehet csak megtudni, hogy milyen hangulat uralkodott a városban a száz évvel ezelőtt megkötött trianoni békeszerződés kapcsán. A szerb nyelven megjelenő lap nyíltan magyarellenes volt. Állandó jelleggel ironizált az újvidéki magyarság „reménykedésének” számlájára, arra, hogy „keserűen csalódni fognak az újvidéki magyarok”, mert „a végső döntés nincs már messze”. Ahhoz a hírhez viszont, hogy a városba bizonyos mennyiségű cukor érkezett, és így az újvidéki boltokban a kéthavi fejadagot meg lehet venni, már nem fűztek kommentárt. Majd szinte a vezércikkben közlik „Figyelmeztetés a magyaroknak” címmel, hogy a békeszerződés értelmében Magyarországnak akkora lesz a területe, mint amekkora Szerbia a háború kitörése előtt volt. Majd rövid hírként azt is tudni vélték a Zastava újságírói, hogy Franchet d' Esperey Budapesten olyan nyilatkozatot tett, hogy a magyarok semmit se reméljenek, mert Magyarország határai azok maradnak, amit az „előbéke” meghatározott. S mindez 1920 januárjában volt, amikor az a hír is napvilágot látott, hogy 60 fiatal újvidéki német és magyar férfit átdobtak a demarkációs vonalon, mert összeesküvést szőttek az új délszláv állam ellen. Szinte türelmetlenül várták a béketárgyalások eredményeként aláírásra váró békeszerződés megkötését, ami annak is a jele volt, hogy a szerb hadsereg jelenléte mellett sem érezték teljesen bebiztosítva magukat. Ezért már februárban is azt írták, hogy a magyarok Londonban aláírják a békét. Majd május 22-én, talán önmagukat vigasztalva közli a lap, hogy a békeszerződés aláírása csak egy kicsit tolódik el. Május 23-án egy Belgrádból jövő jelentésre hivatkozva a Zastava bejelentette, hogy a magyar kormány képviselői Párizsba érkeztek, és a „magyarok elfogadják a békeszerződés minden pontját”. Ezért, arra szólította fel olvasóit, hogy azon a napon, amikor a „legyőzött magyarok” aláírják a békét, azt „hazafias szerb, szláv rendezvényekkel kell megünnepelni”. Így Újvidéknek is meg kell mutatnia „egyöntetű hazafiasságát”, hogy elnémítsák azokat, akik azt kiabálják: „nem, nem soha”– írta a lap. Majd 1920. június 8-án, főcímben, diadalittasan tudatták olvasóikkal, a Párizsból érkező, június 4-ei hírt, „A magyarok aláírták a békét”. Gyász Magyarországon. A helyi hírekben pedig arról szóltak, hogy „A magyar lakosság a békeszerződés aláírását bizonyos rezignáltsággal fogadta”. Újvidék modernkori története is ekkor vette kezdetét.
