A titeli születésű Mileva Marić Albert Einstein felesége volt 1903-tól 1919-ig. Hogyan küzdötte fel magát Mileva a tudósvilágba, milyen volt viszonya Einsteinnel, egyáltalán milyen volt életútja, megtudhatják folytatásos tárcánkból, melyet pénteki számainkban közlünk.
Miloš Marić és családja 1892 tavaszán Zágrábba utaztak, új otthonukba. A ma is ismert Zágráb két szomszédos domb lábánál alakult ki, két részből tevődik össze: a ma a Zágráb nevet viselő püspöki-kaptol településből, és abból a szabad, királyi városkából, amelyet Gradecnek neveztek. A településeket várfalak és tornyok vették körül, a püspöki részben voltak a Vlah és a Laško utcák, a püspökség fennhatósága alá tartozott még a Dolc és a Novi ves utca, az Opatovina utca keleti oldala, a Tkalčič utca egy része, akárcsak a Fal alatti utca. A szabad királyi városrészhez tartozott a Felső és az Alsóváros, továbbá a Trnje, a Horvate, a Černomerec, a Trateščica és a Gračane falvacskák. Ahogy a város idővel bővült, egyre nehezebbé vált elkülönítve kielégíteni a lakók közös szükségleteit. Az 1848/49-es forradalom idején nagy hajlandóság mutatkozott az egyesítés iránt, a városrészek összevonásának fő szószólója Jelačić bán volt. Az ő kezdeményezésére Ferenc József császár és király 1850. szeptember 7-én közzétette Ötletét, emelynek értelmében az egy és egyedi, Zágráb nevet viselő szabad királyi városhoz társuljanak az akkor még önállóan működő városegységek. A városirányítás egy egységes, városi érdek-képviselet feladatkörébe tartozott, amelynek élén a polgármester állt. Ezt követően rövid időn belül Horvátország egyesített fővárosa hirtelen fejlődésbe lendült. A Katarina Zrinska téren Jelačić bán 1850-ben kihirdette a jobbágyfelszabadítást Horvátországban, és kiírta az első választásokat a horvát Száborba. Az 1880-as földrengés beindította az építőipart, a régi, elavult épületeket felújították és modernizálták, a fejlesztés egész városnegyedeket ölelt fel. Hamarosan a városlakók száma megtízszereződött, az iparosítás a sík terület irányában, a Száva mentén duzzasztotta a várost, új települések, ipari létesítmények épültek. Miloš Marić a fent taglalt fejlődés következtében a kataszteri hivatalban (Zágrábi föld- és pénzügyi igazgatóság – Mérésekkel megbízott igazgatóság/triangulációs katonai mérésmódszer) nyakig elmerült a földmérői munkában. Időről időre pokollá változtatta az életét a terepi munka, ki kellett mennie ugyanis, és méréseket végezni a gyéren lakott, csak nagy nehézségek árán megközelíthető Posavina vidékre is.
A Marić família tagjai korábban is istenfélők voltak. A nagy és jelentősebb, pravoszláv ünnepek mindegyikét megünnepelték, akárcsak István vértanú védőszentet. Miloš Rumán és Zagrábban is tagja volt a pravoszláv egyházbizottságnak (olyan polgári személyek, akik az egyház anyagi ügyeit igazgatják). Ez iránt mindenképp nagy igény mutatkozott, hiszen 1880-ban az erős földrengés (a Mercalli-skála szerint 8, a Richter-skála szerint viszont 6,3-as rengés epicentruma Medvednicában volt) lerombolt számos, zágrábi épületet és utcát, legnagyobb kár a templomokon keletkezett; a Káptalandombtól kezdve a város jelképének számító Szent Márk-templomon át a görögkatolikus, pravoszláv és evangélikus templomokig. Az újjáépítés és a restauráció a XX. század kezdetéig tartott. A munka legnagyobb része Hermann Bollé építész nyakába zúdult, akit Miloš Marićnak azokban az időkben volt alkalma megismerni, amikor a család még Rumán lakott.
Bollé akkoriban a rumai és a vrdniki temetőben kápolnákat tervezett a gazdagabb polgároknak, nevéhez fűződik a bányászok védelmezőjének, Szent Barbara szobrának megalkotása is. Ezt a szoborművet még annak idején Guido Pongratz gróf, a vrdniki szénbánya tulajdonosa, a Horvát-Szlavón Királyág leggazdagabb embere rendelte meg tőle. Az erős, zágrábi földrengés legnagyobb kárt a város legnagyobb, legmagasabb és legrégebbi, vallási rendeltetésű, a 6454 kilogrammos haranggal felszerelt építményében tett. A katedrális helyén lévő templomot még Szent László magyar király építtette 1094-ben, míg a Gradec városrészben lévő, Szent Márk-templom megépítésére IV. Béla magyar király adta ki az engedélyt, akit a polgárok 1241-ben a tatárok elől rejtegettek, miközben a templomosokkal menekült előlük. Ezen a templomon a legjelentősebb átépítések a XIX. század végén történtek, akkor, a rekonstrukció alkalmával az imahelyen végzett munkálatok vezetését egy bécsi, gótikus templomokra szakosodott építészre, Friedrich von Schmidtre bízták. Az ő ötletei nyomán vált a templom olyanná, amilyennek ma ismerjük, pontosabban az ő ötletei alapján végezte el a beavatkozást Hermann Bollé építész. Akkor készült el a híres, csillogó cserepekkel borított, a Horvátország, Szlavónia és Dalmácia hármas egységére utaló címert ábrázoló tetőszerkezet is, amelynek a jobboldali részét Zágráb város címere díszíti.
