Kanizsai Ferenc – családi nevén Csuka Ferenc – 1879. november 28-án született Magyarkanizsán, s 1914. május 2-án, alig harmincöt évesen halt meg abbáziai gyógykezeltetése idején. A Bűntársak című elbeszélés-kötetéhez 1912. február 7-i keltezéssel írt Előszó-féle című rövid életrajzában így mutatkozott be az olvasóknak: „Bácskában, a magyar Gascogneban születtem, Ó-Kanizsán, ezelőtt harminckét esztendővel. Középiskolába Szegeden és Versecen jártam – Versecen pompásak a borok, és van ott egy hegy, a csúcsán várrom – egyetemre pedig Budapesten és Kolozsvárt. Rajongtam a fizikáért, a geometriáért, de kivált a matézisért. Mérnöknek indultam tehát. Ebből következik, hogy csakhamar otthagytam a műegyetemet, elszegődtem filozopternek, Gyulai Pál még professzorom volt, és tanár akartam lenni. Most pedig idestova már – tíz éve újságíró vagyok. Nem bántam meg. Roppant szeretem a mesterségemet.” A Szeged–Budapest–Szabadka–Budapest térségben kibontakozott hírlapirodalom lelkes alkotója volt; „hol egyik, hol másik napilapnál dolgoztam, mint belső munkatárs” – írta ő maga az idézett életrajzi vallomásában. Majd hozzátette: „Szögedében évekig voltam rendőri és közigazgatási riporter, és e minőségemben sok érdekességet láttam és tanultam. Közben már ez időtájt kezdtem novellákat írni, sőt elkövettem ott egy folytatásos újságregényt is.” A Tisza-parti városban 1905-ben jelent meg a Faustus Redivivus című novelláskötete, később Budapesten a tárcák és novellák mellett megírt további három regényt, amelyek hírlapokban jelentek meg, az igazi sikert azonban az 1911-ben a Singer és Wolfner kiadó Modern Magyar Könyvtár sorozatában megjelent A cserebogár című elbeszélés-gyűjteménye hozta meg a számára.
A cserebogár című kötete elbeszéléseiben inkább megbocsátó derűvel, s csak ritkán maró gúnnyal vagy ironikus éllel, a magyar társadalom igazi problémái jelennek meg. A Jancsi és a többi gróf című elbeszélése azonban már igazi gyöngyszeme a századforduló magyar novellairodalmának. A tekintetes asszony, Apatich Gedeon sótárnok özvegye, „három gyermekkel csöppent ki a régi módiból. Fiú a két szélső; leány a közbülső”. Gondja igazából csak a kisebb fiúval van; a nagyobb már „állásbeli férfiú: aranycsillagos vasúti tiszt”. A kétszáz pengő fix fizetés álomvilága ez, amikor a dzsentri – hogy némi jövedelemhez jusson – boldogan vállalna állami hivatalt, miközben születési jogokra, nemzeti elkötelezettségre hivatkozva magasan hordja régi nemzeti büszkeségét.
A megfeneklett élet színes változatát mutatta meg Kanizsai Ferenc a Sürgöny a faluba című, már a szülővidékén játszódó történetében is. Az egykor szebb napokat megélt család, a néhai alsó és felső Csongvay Bálint községi érdemes jegyző ivadékai minden hónap utolsó napján elfoglalták helyüket az egykori gazdagságra már csak halványan emlékeztető házuk ablakában, hogy a tovatűnő hajók láttán elmerengjenek a múlt idők tovatűnt gazdagsága felett. „A Csongvay-ősök gazdag vízi kalmárok kiknek gabonás hajói néha a Fekete-tengerig elmerészkedtek – megengedhették maguknak, hogy mivel faúsztatással is kereskedtek, egy füst alatt követ is hozassanak Máramarosból a fenyőtutajokon.” A hajdani nagy hajók azonban régen eltűntek, egyetlen süllyedő gályaként maradt meg a ház, közel a Tisza partjához, ami Martonoson a központot jelenti.
A vagyonát vesztette, polgárosodni képtelen, éppen ezért hivatalnoki álmokat szövögető bácskai „zsentri”-ről írta Kanizsai Ferenc Ifjabb Sóti Pál című regényét. Műve 1909. március 16-a és június 20-a között 69 folytatásban jelent meg a szabadkai Délmagyarország című napilapban. Írása izgalmas kordokumentum, a pusztuló élet szomorú gyászéneke – egyszersmind a sorsát alakítani, irányítani képtelen ember, és a lelkét-szellemét megformáló társadalom gúnyrajza is. A történet a Tisza-parti városban Bács-Udvardon játszódik, ahol a paraszti sorból kivetkőzött idősb Sóti Pál kékfestő mester és községi képviselő, „aki e földi életében igen nevezetes férfiú hírében állott”, feltűnően fordított életet élt.
Gozsdu Elek A köd (1882) című regénye a pusztuló magyar életnek állított feledhetetlen emléket. Az önfeladás, a lemondás, a régi, nemzeti dicsőség továbbélésének hamis illúziójába menekülő, egyébként már csak szenvelgő lélek önpusztító hedonizmusáról szóltak a kor legkiválóbb művei: Arany László A délibábok hőse (1872), Asbóth János Álmok álmodója (1876), Justh Zsigmond Fuimus (1895), Török Gyula a Porban (1912) és A zöldköves gyűrű (1918) című regénye és novelláink hosszú sora mutatta be a haldokló lélek végtelen stációinak beláthatatlan sorát. Közéjük tartozik Kanizsai Ferenc is, aki az Ifjabb Sóti Pál című regényében a pusztulásnak indult Délvidék egyik legmegrendítőbb irodalmi művét alkotta meg. Hogy az író világosan látta a szülővidéke felett tornyosuló sötét felhők komorságának okát és következményeit, az néhány idézett novellájából és a regényéből egyértelműen kiderül. Halálakor Kádár Endre a Nyugatban így búcsúzott tőle. „Hangja a legegyszerűbb, egész közel van a mesélő előadásához, határa a szelíd humor, az egészséges mosolygás. Bácskai magyarságának egyszerűsége, okossága, filozófiája majd minden dolgaiban.” S bár rengeteget írt – többnyire a polgári élet cifra nyomorúságairól, a városi, a megyei alsórangú hivatalnok komikus figuráiról –, „értékes dolgai azonban azok, amelyeket pátriájáról írt”. Óriási nyeresége lett volna az irodalmunknak, ha alkotó erejét és szépírói tehetségét a bácskaiságunk ügyének szolgálatába állítja. Felvillanó képei, írásainak eleven, élettel teli hangulata, a lelkeket beburkoló lázak vibráló színei mind azt bizonyítják: Kanizsai Ferenc elhivatottsága korábban alig tapasztalt magasságba emelhette volna a Délvidék misztériumát. Mindannyiunk nagy vesztesége, hogy ez végül is nem történt meg.
Kanizsai Ferenc 1914. május 2-án Abbáziában halt meg. 35 éves volt, alig kilenc évvel idősebb, mint feledhetetlen regényhőse, ifjabb Sóti Pál. Szűkebb baráti köre sejthette, hogy halálosan beteg, ezért írta róla egyik méltatója: az utolsó egy évtől eltekintve, ismerősei kedvesnek, jónak, jókedvűnek, lelkében harmonikusnak látták őt. A Zászlónk egyik kései értékelője egyenesen úgy emlékezett rá: Kanizsay Ferenc „az Élet és a Zászlónk olvasóközönségének a kedvence volt”. 1914. május 10-én vitték ki a farkasréti temetőbe. Valaki emlékezett rá, koporsójára Jókai Mór ezüsttel áttört halottasleplét terítették.
Nyitókép: Ó-Kanizsa (Forrás: Mák Ferenc archívumából)
