Végre sikerült belekeveredni az új évbe. Szó szerint. Aki egy kicsit is gyakrabban olvassa ezeket az elfojtott vészkiáltásokat, amelyeket hetente-kéthetente papírra vetek, az tudja, hogy az ünnepekkel sem vagyok teljesen kibékülve, mint ahogy oly sok minden mással sem.
Mégis azt kell mondanom, hogy az idei karácsonyom – így visszagondolva – nagyon szépen telt el. Persze, ünnepi varázslat nem igazán volt, de válogatott házi pálinka annál inkább. Meg jó hangulat.
Úgy éreztem, hogy ismét önmagam lehetek a családtagok között, ami igen ritkán történt meg, jobbára a saját, múltbéli traumáim miatt. No, félreértés ne essék, nem keveredtem félrészeg politikai, filozófiai, egzisztenciális, vagy vallási vitába se a nagymamámmal, se az unokaöcsémmel. Nem. Inkább azt csináltunk amit karácsonykor kell: örültünk egymás társaságának.
Lehet, hogy nagy hülyeség, de egy olyan mogorva embernek mint én, a múlt évi szenteste és karácsony borzasztóan sokat jelentett. Segített elfogadni azt, hogy márpedig minden évben tele lesz giccsel Szabadka, Újvidék és Belgrád központja is. Segített elfogadni azt is, hogy egyes emberek egyszerűen hinni akarnak a karácsony varázslatában, és pont emiatt sikerül nekik kilépni a mindennapok szürkeségéből erre a pár napra, és megpróbálnak mosolyt varázsolni az amúgy jobbára szomorú arcaikra.
Megértettem, hogy nem kell sok ahhoz, hogy az ember jól érezze magát karácsonykor: csak akarat kell és a szerető család.
Megértem még a hálaadást ünneplő haverokat is, akik karácsonyra még nagyobb giccsparádét varázsolnak maguk köré. Ha a nyugati trendek abszolút majmolása az, ami meghozza azt a lelki egyensúlyt, amely egy szép karácsonyhoz kell, ám legyen.
Nekem egyelőre azért még kell legalább két deci pálinka ehhez, de nagy erőkkel dolgozom azon, hogy jövőre másfél legyen a dózis.
