Képekkel való mesélés

A Szekeres László Alapítvány szabadkai székházában tartotta meg nemrég a Vajdasági Magyar Képregény Társaság az 5. Vajdasági Képregény Találkozót. A rendezvényen mások mellett Fujkin István illusztrátor, festőművész, képregényrajzoló is jelen volt, akivel Kertész Sándor grafikus, szakíró, a magyar képregény történetének kutatója beszélgetett. 
Fujkin István alkotásai magukért beszélnek, egyediek és felismerhetőek, szinte ránézésre beazonosíthatók, azonnal meglátni rajtuk az alkotó stílusára jellemző sajátosságok. Fujkin István Horgoson született, Magyarországon élt, majd pedig Kanadában telepedett le. A zene alakította a művészetét, több együttesnek készített lemezborítót, egyebek közt az Eddának és az LGT-nek. Magával ragadta a hagyományos indián kultúra is, ami szintén nagy hatást tett az alkotómunkájára. A mai időkben is a régi módszerekre esküszik, mint mondja, ő még azok közé tartozik, akik kézzel rajzolnak. Ezekről és még sok minden másról volt szó a beszélgetésen, kezdve onnan, hogy minek a hatására kezdett el rajzolni. Sok más alkotóhoz hasonlóan, ő is vacillált a festészet és a képregényrajzolás között. 
– Az akkori Jugoszláviában eléggé el voltunk kényeztetve képregénnyel. Nagy mennyiségben érkeztek, és már gyerekkoromban megérintett a vágy, hogy képregényeket rajzoljak. A festészet is érdekelt, de a képregények különösképp vonzottak. Az első kísérlet egy rövidebb humoros történet volt, de azután komolyabban vettem, és átmásoltam egy képregényt az elejétől a végéig. Akkor viszont rájöttem, hogy ez mégsem az én világom, mert a végére már nehezemre esett újra és újra ugyanazt a figurát rajzolni. Így mégis a festészet került előtérbe, de a képregényhez való vonzódásom megmaradt. Ami leginkább érdekelt, azok a szöveg nélküli képregények. Egyrészt rövidebbek voltak, de főleg a képekkel való mesélés tetszett meg. Számomra izgalmasabb volt szavak nélkül elmesélni egy történetet. Erre is tettem kísérleteket. Itthon is jelentek meg képregényeim, de nem képregényújságban, hanem rockmagazinban. Ezáltal kerültem közelebb a zenei festéshez, és eljátszadoztam a gondolattal, hogy képregényt készítek, de oly módon, hogy dalszövegeket rajzolok meg, egyoldalas történetben, szöveg nélkül. Azután így is jelentek meg, csak a címmel – hallottuk az alkotótól. 
Fujkin István szürreális vizualitással rajzolt meg zeneszámokat, elkészítette például John Lennon Imagine, és a Dire Straits Brothers in Arms képi változatát, megközelítve a dalszövegek témáját és megragadva a zene hangulatát. Egy különleges stílust alakított ki, hangszerekből álló figurákat hozott létre, ezzel is kiemelve a zene fontosságát. 
Elmondása szerint mindig is szerette a balladákat, és akihez a balladák különösképp közel álltak, az Arany János volt. Fujkin István a Vörös rébéket is megrajzolta, de ez is a zenéhez kötődött, és elég bonyodalmas utat járt be a megjelenésig.
– A Vörös rébéket azután rajzoltam meg, hogy Szörényi Leventéék, Koncz Zsuzsával, zeneileg feldolgozták. A rajzokat elvittem mutatóba az újvidéki Forumba, ahol a Stripotekát és a Spunk magazint is kiadták. Az akkori szerb ajkú szerkesztő nem ismerte a Vörös rébéket, de a történetét érdekesnek és érthetőnek találta, így arra jutottunk, hogy elküldöm és a Spunkban adják ki. Amikor viszont megjelent a folyóirat, hiába kerestem, nem volt benne. Kiderült, hogy a rajzok elkeveredtek a postán. Újra kellett rajzolnom, majd az anyagot levittem Újvidékre, de a következő szám már nem jelent meg a gazdasági válság miatt. Eltelt egy idő, mire a képregényt megmutattam Kuczka Péternek, a Galaktika szerkesztőjének, így végül ők hozták le – tudtuk meg a művésztől.
Fujkin István és Kiss Ferenc megalkotta az első ízig-vérig magyar szuperhőst, Szekfü Sanyát, ami Rózsa Sándor-paródiának indult. 
– Egy kicsit olyan volt mint Asterix, a történetek abszurd megoldásokban bontakoztak ki. A lényeges különbség az, hogy míg Asterix és csapata különböző országokba utazik, addig Szekfü Sanyáék Magyarországon maradnak, és a korokban ugrálnak – mondta Fujkin István, aki beszélt arról is, hogyan került a lemezborítók világába.
– Az első lépés az LGT Zenevonat című dala volt. Előbb készült el a kép, amikor pedig eljutott az együtteshez, hozzá írták a Zenevonatot. Minden úgy kezdődött, hogy Zorán Magyarkanizsán koncertezett, és én sorba álltam, hogy váltsak vele néhány szót. Beszélgettünk a lemezekről, hogy szívesen festenék borítókat, de az ő borítóin fotók jelennek meg. Mégis megmutattam neki, hogy mit festettem. Megnézte és azt mondta, ha a lelkére bízom, elviszi Presseréknek. Így lett belőle borító – emlékezett vissza Fujkin István, aki azután az Eddának, a Skorpiónak, a Kormoránnak, a Benkó Dixieland Bandnak, Balázs Ferencnek, Török Ádámnak és Papp Gyulának is rajzolt. 
– Egyik felkérés jött a másik után, de bevallom, egy kicsit kényeskedtem és csak a nekem tetsző zenékhez vállaltam borítókészítést – tette hozzá, és szólt arról is, hogy újabb megbízást az Omegától kapott, Trunkos Andrástól, hogy a zenekar későbbi időszakára vonatkozóan, a Babylon lemeztől a Testamentumig, rajzolja meg a dalait.
– Nagy valószínűséggel lemezborító formája lesz, szöveggel együtt jelenik meg, és jár hozzá majd QR-kód, aminek leolvasásával meghallgatható a zeneszám is – tudtuk meg Fujkintól. 
A beszélgetés során Kanadáról is szó volt, hogy egyáltalán miért ment oda, és hogyan magyarázta meg az ottaniaknak, hogy neki ugyanaz a munkája, mint a hobbija. 
– Alacsonynak éreztem a plafont Magyarországon, de nem akartam Kanadába menni. Angliában és az Amerikai Egyesült Államokban gondolkodtam, mert ott van a blues és a rock bölcsője. Ehhez képest Kanadába kerültem, ami csendesebb vize a zenének. Ott egy nyelvtanulós csoportban arról beszélgettünk, hogy kinek mi a hobbija. Egy nő azt mondta, hogy neki a vásárlás, amin nagyon meglepődtem. Amikor viszont rám került a sor, nem tudtam mit mondani. Nehéz volt megmagyaráznom, hogy a munkám egyben a hobbim is. Szeretek olvasni, de amit olvasok, ahhoz rajzolok, onnantól már munka. Szeretek zenét hallgatni, de a zenét megfestem és így megint csak munka – fejtette ki Fujkin István, aki kitért arra is, hogy mindjobban magával ragadta az indián kultúra.
– Nem a harcos indián érdekelt, sokkal inkább a szakrális tárgyaik, a fejdísz, a pipa, a dob. Minden tárgy, és a fejdísz minden eleme külön jelentéssel bír – magyarázta az alkotó, akinek a Kék Bagoly című képsorozata az indián kultúra ihletéséven készült, kortárs indián zenei aláfestéssel.
Ezzel kapcsolatban az indián származású Robbie Robertsont emelte ki, aki egyébként Bob Dylan jó barátja volt.