Már kezdtünk bizakodni, kezdtünk hinni, hogy a keresztet lehet vinni, de nem viselni, (ki-ki a magáét). Három hét alatt, vagy százan is felhívtak, állnak-e még a keresztek? Fáradhatatlanul és örömmel válaszoltam, IGEN, MÉG ÁLLNAK! De jött a keserű valóság. A hit a jóban, kezdett visszatérni a lelkembe és az emberekbe. A huszonkettedik napon, mint egy léggömb eltűnt, nem durranással, hanem eltűnésével, csak egy fájdalmas űrt hagyott maga után.
Annyi ámítás, annyi csalás, annyi hazugság után, a hit (a jóban) nem elhihető hit volt, hanem remélve, hogy …minden elmúlik egyszer dalra... gondolva, hátha… De hátha bizony nincs! A katonasírokra elhelyezett kereszteket vandál módon eltüntették, a temetőt meggyalázták! Huszadszor emlékeztünk meg, véreinkre, testvéreinkre, akiket ártatlanul öldöstek le – ahova értek, dögtemetőbe, maguknak kiásott sírgödörbe és, ahogyan most legújabban: MAĐARE POD LED a házfalon hirdetik a temetőrombolók! Hiszek-e hitben? Lesz-e bármikor még hitem, egy olyan társadalomban, ahol nemzetem beli fiatalokat 10-15 évre ítélik egy szerb fiú nem életveszélyes meggyalázásáért, amíg a szerb fiatalra, aki majdhogynem halálra vert egy amerikait, a társadalom, amelyben én is élek, egymillió dollárt áldoz, hogy hazajövet a parlamentben dicsfényben üdvözöljék. Amíg a szűkebb pátriámban, Újvidéken a „hatóság” felújítja a Magyarországon levő Sárváron a második világháború alatt a szerb internáltaktemetőjét újvidéki közköltségen, addig Újvidéken az áldozatok sírjeleit, a hozzátartozók költségén emelik, amit a „hatóság”, akiket mi is pénzelünk, szentségtörő módon lerombolja. Mi követelni fogjuk jogainkat, amíg csak élünk, remélve, ha nem is mint egyenjogú polgárra tekintenek ránk, de a törvény hatalma csak életbe lép és tetszik az valakiknek vagy nem, az Emléktorony állni, a törvények meg valóra válni fognak!
Újvidék, 2009. február 24.
