A szerb és a magyar államfő nemrégi budapesti találkozója után némi reményt keltett bennünk, hogy végre államközi megegyezés jött létre a 44 után kivégzettek számának és a sok-sok névtelen sír feltárásáról. Ezek a szörnyű bűntettek, amelyeket a partizán egységek követtek el a katonai közigazgatás ideje alatt Vajdaságban, megszűnnek tabu téma lenni, megtörik a jég, amely még a kivégzések említését is megtiltotta az ártatlanok hozzátartozóinak, s az igazságügyi minisztérium külön bizottsága állapítja meg a tényeket.
Ez a remény mégis hiúnak bizonyul azután, hogy egy újvidéki napilapban elolvastam egy interjút az országos bizottság egyik történész tagjával, aki állítólag húsz éve foglalkozik a témával. Először is, a kivégzések és névtelen sírok színhelyéül csak Újvidéket, Szabadkát, Magyarkanizsát, Zsablyát, Nagykikindát, Zentát, Titelt, Pancsovát, Versecet és Nagybecskereket jelölte meg, holott Csurog, Bezdán, Zombor és más községek is ide tartoznak. Elismeri ugyan, hogy főként a magyarok és a svábok maradványai hevernek a névtelen sírokban, csak azt felejti el, hogy szeméttelepeken, dögtemetőkben is sokan fekszenek, s ezeknek emlékművet sem emeltek. Habár számadatok, nevek tanúsítják, hogy legalább nyolcvanhatezer áldozat volt, a történész néhány tízezer áldozatról hajlandó tudomást venni. Vajdaságban 10-15 ezret, noha csak a magyarok száma közel negyvenezerre tehető. Említés történik továbbá arról, hogy a horvátoknál és a szlovéneknél húsz éve tart a bűnök feltárása s roppant pénzbe kerül, ami máris utal arra, mikor lesz nálunk vége, és lesz-e rá pénz.
Az interjúban szó sem esik arról, hogy támaszkodik-e majd a bizottság arra a mintegy 10 kötet anyagra, amely Vajdaságban készült, s amelynek első kötete a Tartományi Képviselőház tényfeltáró bizottságának még 2004-ben készült munkája. Mi más lehet a kiindulópontja az igazságügyi minisztérium bizottságának, ha nem ez, meg a többi adat, amelyeket a kivégzettek hozzátartozói, leszármazottai bocsátottak a történészek rendelkezésére? Így rossz előérzete támad az embernek az ártatlanok kivégzésének feltárásáról, továbbá arról, felnyitják-e a levéltárakban, katonai szekrényekben levő iratokat, bírósági ítéleteket. Nyilván – bár ne lenne igazunk – hiú ábrándokat kergetünk s kevesen érik meg közülünk a történelmi valóság és az áldozatok vagyona elkobzásának feltárását.
