Süttetem az arcom a novemberi napon a Miletić téren. Gyerekek hancúroznak, öregek etetik a galambokat, kismamák sétáltatják csemetéiket. Váratlanul egy különleges ember jelenik meg a téren. Fején sajkacsa, az ismert szerb sapka, gallér nélküli inge felett mellényke, vastag olajzöld szövetből készült, nálunk bricsesznek nevezett nadrág és felkunkorodó bocskor van rajta. Letelepszik a szobor talapzatára, színes tarisznyájából elővesz egy üveget és meghúzza. Megtörli a bajszát, majd a hátáról levesz egy kétfúvós dudát.
Belefúj a fúvókába, mire a duda felfújódik és fülsértő vékony hang jön ki belőle. Láttam én már ilyen hangszert, de – megvallom őszintén – sérti a fülemet ez a sipító hang. És sehogy sem tudom kivenni belőle a dallamot. A gajda (duda) néven ismert népi hangszer nem honos nálunk, a sétálók meg sem bámulják az embert. Ő pedig csak sípol rendületlenül. Rá se hederít senki. Hát akkor kinek fújja itt Újvidék közepén? Gondolok egyet, megkérdezem tőle.
– Azoknak, akik itt járnak kelnek – válaszolja barátságosan.
– De itt Vajdaságban nem ezt a hangszert szokták meg az emberek – jegyzem meg mosolyogva.
– Tudom én azt barátom, maguknál más van divatban. Hegedű, zongora meg ilyesmi. Mégis akad, aki engem is meghallgat.
Megáll egy mama mellettünk s míg a kisfia a szobor talapzatán mászkál, beleszól a beszélgetésbe.
– Meg duda is van, csak ritkán látjuk. Például Bánátban még mindig megtalálható.
Tényleg, milyenek is a Vajdaságban honos hangszerek? Később utána jártam. A helyi zeneakadémia egyik tanára is törte a fejét, míg megadta volna a választ.
– Szóval, ami az itt honos hangszereket illeti, az elsősorban a citera, a cimbalom, a tambura, meg egyes körzetekben valóban a duda. De már alig találni belőle. A hegedű, zongora más nemzetek hangszere.
A dudás ember elmondja, a dél-szerbiai Vranje környékéről jött s eztán minden pénteken eljön Újvidékre. Itt-ott pénzt dobnak neki, majd tovább vándorol.
Nem ő az első, aki dudával jelenik meg nálunk. A délről jövő cigány trombitások is felkeresik városunkat nemzeti ünnepek, az ortodox karácsony, húsvét táján. Váratlanul megjelennek ablakunk alatt és rázendítenek, szörnyű robajt idézve elő. Itt is azt fújják, amit szülőfalujukban, netán a nevezetessé vált Gučán, bár kétlem, hogy ott felléphetnének. Harsognak a trombiták, dübörögnek a dobok. Nézegetem a tömbházakat, vajon melyik ablak nyílik ki, melyiken dobnak ki pár dinárt nekik. Alig-alig, mert az embert az foglalkoztatja inkább, hogy felverik álmából, vagy felsír a békésen alvó kisbaba, a délután elszunnyadt öregek. Hogy a beteg lakók mit gondolnak, nem tudni, mert az ablakhoz sem tudnak menni. A rezesbanda pedig, miután nem vált ki érdeklődést, továbbáll s egy másik tömbháznál próbálja kicsalogatni a lakókat.
– S mondja, barátom, el tudna játszani néhányat az itt népszerű dalokból? – térek vissza a dudás emberhez.
Meghúzza ismét az üveget, megtörli a bajszát, s kis töprengés után így válaszol:
– Hát, ha megtanulnám azokat, el tudnám játszani.
Parolázva búcsúzunk egymástól. Jövő pénteken találkozunk ismét a főtéren. Az utóbbi években jöttek ide idegenek az ország minden tájáról. Megszoktuk, együtt élünk velük. S jönnek utánuk a dudások, trombitások. Majd őket is megszokjuk.
