Olyan vérvételre küldött az orvos, amelyet sem a kórházban, sem az egészségházakban nem végeznek. Csak némely magánrendelőben. Kiválasztottam egyet, kifizettem az 1000 dinárt és beültem a székbe. Mutatom a nővérkének, honnan szoktak tőlem vért venni, mire ő odaszúrt, de egy csepp vért sem talált. Keresgél egy másik helyet a másik karomon. Sokáig keresgél, majd belém szúr megint. Itt se talál megfelelő eret. Keresi a harmadik helyet s azt mondja, jól megizzasztottam.
Nekem se mindegy már, három tűszúrást tűrtem el. Harminc fok meleg lehet a rendelőben. Most már – negyedszer a könyököm alatt keresi az eret, ahonnan vért vehet. Ott sem sikerül. Következik az ötödik szúrás. Nincs szerencsém, egy csepp vér sem jelenik meg a karomon. A zsargonban „vérszopónak" nevezett nővérek eme fiatal s nyilván nem eléggé tapasztalt példánya azt mondja, harmadszor izzadt meg, mintha én nem, megint bocsánatot kér s kissé sajnálkozik felettem. Közben meglátok egy csótányt, ahogy mászik a fal tövében. Eltaposnám, ha a tű nem éppen a karomban lenne. Mozdulni nem szabad.
Következik a hatodik szúrás. Összeszorítom a fogam, de ez nem segít. A nővér megkérdezi, hozzon-e egy pohár vizet vagy gyümölcslét, de elutasítom, mert most csak vérre vagyok szomjas. Sétáltatnak egyet, az orvos és két nővér. Mondom, van egy ötletem. Elmegyek egy egészségházba, hogy vért vegyenek tőlem s elhozom kémcsőben, csinálják meg az elemzést. Kisvártatva elfogadják, telefonálnak egy egészségházba, s már mehetek is. Kezembe nyomnak húsz deka kávét, hogy kiengeszteljék az ottani nővéreket a rendkívüli segítségért, én pedig elvánszorgok oda. Egy idősebb nővér fogad, gondolom, itt majd a nagyobb tapasztalat segít. A hetedik helyen belém szúr, de úgy látszik, ideget talált el, mert a karom a nagy fájdalomtól megrándul, kirepül a tű és fröcskölni kezd a vérem. Az ölembe, a pólómra.
Hogy mit kaptam ezért! – Mit csinál, amikor egyből megtaláltam egy eret, maga meg kirántja a tűt a kezemből! Kereshetem az eret újra! Hiába mondom, hogy nem akartam rángatózni, reflexszerűen rándult meg a kezem.
Ötször is bocsánatot kérek, míg ő vizes ruhával, mossa a nadrágom s utasít, hogy otthon is mossam ki.
Jön a nyolcadik szúrás. Talál! Végre folyik a vérem! Kihúzza a tűt, leragasztja a két szúrás helyét, fizetek ötven dinárt és elhagyom a „vágóhidat". Az utcán megnéznek az emberek, mert leragasztva úgy nézek ki, mint egy hadirokkant. Feleségem kimossa a véres nadrágot, pólót s kérdezgeti, ki volt az a..., aki így elbánt velem. Nézi a karomat, hatalmas kék foltok jelentek meg mindkét karomon. Hosszú ujjú inget veszek fel, hogy az utcán ne lássák az öt-hat centiméter átmérőjű véraláfutásokat.
Mostanában – végre foglalkozik a nyilvánosság az orvosi és egyéb műhibákkal – Kragujevacon két anya beperelte az orvosokat, mert hanyagul végezték a szülést, és két baba meghalt. Olyan hanyag lett némely korházban, rendelőben a munka, hogy egy vérvételért is nyolcszor kell a páciensnek szenvednie.
