Ezúttal a Zeppelin hajókávézó csütörtöki irodalmi estjét Đorđe Randelj író, publicista és irodalmár, a rendszeres összejövetel házigazdája az egy hete elhunyt Kertész Imre, a Nobel-díj eddigi egyetlen magyar kitüntetettje emlékének szentelte. A vendégek Vickó Árpád műfordító és Végel László Kossuth-díjas író felidézték személyes élményeiket, benyomásaikat és gondolataikat Kertész Imréről, a műsorvezető a szerb–magyar irodalmi összefonódásokról szóló bevezetőjét követően.
Fotó: Ótos András
– Az irodalmi Nobel-díjat a munkásságért ítélik oda, de mindig van egy húzó mű, könyv, a díjazott opusában, amely kimondottan ráirányítja a figyelmet az íróra. Kertész Imre esetében ez a Sorstalanság volt – ezzel kezdte a világhírű író bemutatását Vickó Árpád, aki felidézte, hogy miután 1946-ban az auswitzi és buchenwaldi rémséges megrázkódtatások és szörnyűségek után a koncentrációs táborból hazatért az író Budapestre, fizikai munkával volt kénytelen magát fenntartani, és ez mellett tanult, 1948-ban diplomázott, majd előbb újságíró lett, később pedig író. Valamikor a múlt század 60-as éveinek elején kezdte írni a Sorstalanság című regényét. Az előzetes felkészülést nem számítva, 13 évig írta, s amikor elkészült vele, csalódottan vette tudomásul, hogy az ismert könyvkiadó cég, a Magvető, visszautasította a mű megjelentetését. Csalódottságának hangot adva született meg A kudarc című alkotása, végül is az utóbbi mű 1978-ban, a Sorstalanság pedig 1975-ben jelent meg. Sajnos a regényt nagy csönd, szinte hallgatás fogadta, így a kiadó majdhogynem visszavonta, s raktárba tárolta a könyvet.
Személyes élményként idézte fel Vickó találkozását Kertész Imrével a 90-es évek elején, s az akkor készült interjú olyan sikeresnek mondható, hogy mind a mai napig aktuális. Valamikor 1998-ban hívta fel Aleksandar Tišma figyelmét Vickó Árpád egy magyarországi fordítótáborra, ahova pályázni lehetett, és Tišmát is meggyőzte, hogy menjen el oda alkotni. Az ismert vajdasági író azzal a feltett szándékkal utazott el, hogy pihenni szeretne, nem állt szándékában fordítással vagy írással foglalkozni az ott töltött idő alatt. Viszont Vickó felhívta a figyelmét a Sorstalanságra, amit Tišma egykettőre elolvasott, megihlette a mű, s azon nyomban vett egy füzetet, melybe elkezdte róni a sorokat, vagyis fordítani az alkotást. Mire befejeződött a tábor, a Sorstalanság fele elkészült szerb nyelven.
Végel László Kossuth-díjas író meghatódottan emlékezett vissza, hogy az 1990-es években ismerte meg Budapesten Kertész Imrét. A Merlin Színház kávézójában találkozott vele, s nagyon magányos embernek tűnt neki, aki egy hosszú, üres asztalnál üldögélt egymagában. Valahogy úgy hozta a sors, hogy egymás mellé kerültek, és elkezdtek beszélgetni. Abban az időben itt nálunk háború tombolt, Kertész Imre nagyon érdeklődött a Vajdaságban történő események iránt, s egyáltalán foglalkoztatta az akkori Jugoszláviában kitört háború kérdése. Mint később kiderült, a Vajdaság iránti kíváncsisága azzal volt magyarázható, hogy az első felesége, Albina, vajdasági származású volt, aki Magyarországra került.
Végel szerint Kertész Imre köré nem csoportosult irodalmi társaság. Ő szinte mindig egyedül volt, egyfajta közép-kelet-európai magányos gondolkodó. Abban az időben, amikor a Sorstalanság napvilágot látott, ezt a regényt a legjobb akarat ellenére sem lehetett modern alkotásnak nevezni. Az akkor divatos regényszerzők-írók felkapottak voltak. Kertész regényvezetési módját viszont egy kicsit divatjamúltnak tartották. Talán ezzel magyarázható a Magvető elutasító magatartása, hiszen úgy mérték fel, hogy az olvasótábor körében nem talál majd osztatlan sikerre a regény.
Végel László beszélt arról is, hogy Kertész rajongott Márai Sándorért. Mindig magyarul írt, noha úgy tűnt, hogy Németországban sokkal nagyobb az őt dicsőítők tábora, és talán azt is mondhatjuk, hogy kitűnő lelkesedéssel fogadták egy-egy új kiadványát. Talán ezzel is magyarázható a vonzódása Németországhoz, de különösen szerette Berlint, olyannyira, hogy a legutolsó könyvében, amit Végel Lászlónak dedikált, azt írta: Viszontlátásra Berlinben!
