Az újvidéki magyarságnak, így az itt élő csúcsértelmiségnek is, a múlt század hatvanas éveitől kialakult társasági életének kultikus helyei, a Forum és Magyar Szó által működtetett, dunai horgásztanya és étkező, valamint a városban lévő Dominó kiskocsma volt.
Talán egyedülálló jelenség lett az 1965. november 29-én, az egykori Német és Vásár utca kereszteződésénél megnyílt, majd a későbbi évtizedekben kultikussá vált „Dominó” kisvendéglő, amelynek tulajdonosa Kántor Lajos, akkor már közismertségre szert tett, szakképzett pincér volt. Lévén, hogy az egykori, harmadik Jugoszlávia szétesése előtt Újvidék, Vajdaság Autonóm Tartomány fővárosaként, az egész tartomány jelentős gazdasági, politikai és mindenekfölött, az akkori jugoszláviai-vajdasági magyarság művelődési és kulturális központjának számított. A Dominó, a mostani Ćirpanov utcai és Branislav Nušić utca (az egykori Német és Vásár utca) keresztelődésénél állt. Tulajdonosa a Dominó Kisvendéglőt 1965. november 29-én nyitotta meg. „Ő maga a ritka, magasan szakképzett újvidéki pincérek-vendéglőtulajdonosok közé tartozott, úgy gondolta ez a vállalkozás lesz neki, később meg a családnak a legjobb megélhetőségi forrás. Őt nem a gyors meggazdagodás vezérelte mint a mai vállalkozókat, hanem a hosszútávú megélhetés a saját lábán...” Családi vállalkozásként, családias hangulatban vezetett kisvendéglőjében „először csak a söntés volt meg a mellette levő utcai szoba, ahova 4 asztal lett beállítva, a söntés mögött pedig a konyhánk lett átalakítva éttermi konyhára. Apám dolgozott a söntésben meg az éttermi részben, anyám pedig egy szakácsnővel a konyhán. Apám úgy képzelte el, hogy olyan típusú kisvendéglőt alakít ki, mint amilyenekkel fiatal korában találkozott Budán, ahol mint fiatal pincértanonc, kezdő pincér dogozott. A harmincas években egészen 1943-ig, többek között az akkori elit helynek számító Gellért Hotelben dolgozott, ami akkoriban a felső 10.000 találkozóhelye volt. Még a segédpincérek is lakkban, frakkban dolgoztak (az ő elbeszélései szerint)”– emlékezett vissza az elmúlt nyár folyamán Kántor Lajos fia. Kántor Lajos nyugdíjba vonulását követően az üzletet ifjabb Kántor Lajos-Lalec vette át, akinek visszaemlékezése szerint az elnevezést dominózás közben találta ki a család, édesanyjuk, Borbála, nővére, Rózsa és jómaga.
A Dominó rövid időn belül az újvidéki magyarság, a középiskolások, egyetemisták, színészek, újságírók, az értelmiség törzshelyévé is vált. A megnyitás pillanatától törzsvendégnek számítottak, nemcsak a már említett értelmiségi körökből jövő személyiségek, hanem a jó hírnévnek számító mesteremberek, nyomdászok, tavaszonként a mezőgazdasági vásáron résztvevő üzletemberek is, és az akkor még régi formájában lévő városrész lakosai, a szomszédság is, ebben a nem nagynak számító kisvendéglőben, amely szó szerint „kis” vendéglő volt. „Ami a vendégkört illeti, amire apám nagyon büszke volt, hogy a Dominóba bejárt és megfért egymás mellett a sírásótól, az egyetemi professzorig, az egyetemistától a munkásig mindenki. Az újvidéki értelmiség zöme, a tévések a rádiósok, nyomdászok, írók, költők, festők, színészek, híresek, kevésbé híresek, sok politikus is eljárt a Dominóba, de sportolók is”. „Mivel apám nagy focirajongó volt, a fiatal vendégek alakítottak egy focicsapatot, amellyel az úgynevezett kisfuttballtornákon is indultak, melyekből sokat meg is nyertek. Apám volt a szponzor olyan alapon, hogy, ha nyernek, vacsora meg ital, ha veszítenek, akkor csak amit megisznak”. „A másik nagy sport klub amit apám nagyon szeretett az újvidéki Egység volt.” Az Egységet, Kántor Lajos Újvidékre kerülésétől, annak megszűntéig támogatta. Kántor Lalec elmondása szerint a kisvendéglő sorsát a kilencvenes években kirobbant délszláv háborúk pecsételték meg. A vendégkör megszűnt, szétszéledt a nagyvilágba, aki maradt, az nem járt többet a Dominóba. Megváltoztak a szokások meg az életvitel is, a vendéglőt 1995. június 1-jén be kellett csukni. Az újvidéki Dominó Kisvendéglő, amelynek helyén ma egy többemeletes épület áll, bevonult egy kor, a mára már nem létező hangulatokat idéző, nosztalgikus, emlékezések közé.
