A zene öröm, nem kötelesség

A szabadkai Kucsera Noémi gitárművész és zenepedagógus az elmúlt években nemcsak Vajdaságban, hanem nemzetközi szinten is egyre nagyobb elismerést vívott ki magának. Rangos hazai és külföldi versenyeken ért el kiemelkedő eredményeket, fellépett a New York-i Carnegie Hall színpadán, miközben a szabadkai zeneiskola tanáraként a fiatal gitárosok fejlődését is segíti. Júniusban Dr. Bodrogvári Ferenc-díjjal ismerték el munkásságát. A díj apropóján pályájának fontos állomásairól, a gitár iránti szeretetéről, a tanítás öröméről, a nemzetközi sikerekről és terveiről beszélgettünk vele. Kucsera Noémi ugyanakkor arról is mesélt, miért ragaszkodik Szabadkához, és miért érzi úgy, hogy bárhová is sodorja a zene, számára ez a város mindig az otthont jelenti.

 A Dr. Bodrogvári Ferenc-díj adja a beszélgetés apropóját, de ha már életútinterjúról van szó, kezdjük a legelején. Honnan ered a zene szeretete?
– Azt hiszem, a zene egészen kicsi korom óta része az életemnek. Zenekedvelő családba születtem, és elsősorban édesapámnak köszönhetem azt a fajta zenei érdeklődést, amely később a pályámat is meghatározta. Nagyon szerette a spanyol zenét, sok latin ritmusú felvételt hallgatott, ezek a dallamok pedig szinte belém ivódtak. Emellett a nagymamám is zenélt, zongorázott, orgonázott és énekelt is. Így a zene mindig természetes része volt az otthoni légkörnek.
 Miért éppen a gitár? Nem merült fel más hangszer?
– Otthon volt zongora, édesanyám is játszott rajta valamennyit, ezért adta volna magát ez a hangszer. Engem azonban már egészen kisgyermekként a gitár ragadott meg. Volt egy lexikonom, amelyben sokat nézegettem a hangszereket, és valamiért mindig a gitárnál időztem el. Gyerekkoromban még gitár alakú csörgőm is volt, így talán ez a vonzalom már akkor kialakult bennem. Amikor elérkezett a hangszerválasztás ideje a zeneiskolában, egy pillanatig sem gondolkodtam. A szüleim ugyan megkérdezték, nem szeretnék-e inkább zongorázni, hiszen az a hangszer otthon is rendelkezésre állt, de számomra nem volt kérdés, hogy a gitárt választom.
 A klasszikus gitár sokáig inkább férfias hangszernek számított. Ma is így van?
– Szerintem ez sokat változott. Amikor én kezdtem, valóban több fiú tanult klasszikus gitárt, de a tanítványaim között ma már inkább lányok vannak többségben. Ha figyelem a nemzetközi gitáros világot is, azt látom, hogy egyre inkább kiegyenlítődik a nők és a férfiak aránya. Ez egy nagyon érdekes változás.
 Mennyire nehéz nőként érvényesülni a klasszikus gitár világában? 
– Vannak területek, ahol előfordulhatnak különbségek. Például a versenyeken nincs külön női és férfi kategória, ami alapvetően rendben is van. Előfordulhat, hogy a kézméret vagy a fizikai erő különbséget jelent, de ezek nem meghatározó tényezők. Minden előadónak megvan a saját karaktere és előadásmódja, ezért végső soron ezek sokkal fontosabbak.
 Tizenkét évet töltöttél a Szabadkai Zeneiskolában. Milyen emlékeket őrzöl ebből az időszakból?
– Nagyon szépeket. Már az első években éreztem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. A zeneiskolában vált igazán egyértelművé számomra, hogy ez lesz az utam. Középiskolásként jutottam el az első országos szerbiai versenyre, ahol harmadik helyezést értem el. Ez meghatározó élmény volt. Szintén nagyon fontos emlék, hogy a diplomakoncertem egy részét a szimfonikus zenekarral adhattam elő a szabadkai városházán. Ez régi álmom volt, és rendkívül hálás vagyok a zeneiskolának azért a sok támogatásért és élményért, amit ott kaptam.
 Innen vezetett az út Szegedre. Miért éppen oda?
– Elsősorban Csáki András tanár úr miatt. Ő kiváló gitárművész és pedagógus, számomra nagyon fontos volt, hogy nála tanulhassak. Mivel ugyanő Budapesten is oktatott, de Szeged közelebb volt Szabadkához, így nem volt kérdés a választás. Mindig nagyon kötődtem Szabadkához, szerettem volna minden hétvégén hazajönni. Számomra ez sokat jelentett.
 Az egyetem után visszatértél Szabadkára, ahol ma már tanítasz is. Miért volt fontos a hazatérés?
– Mert bárhová utaztam, mindig honvágyam volt. Nagyon szeretem Szabadkát, az épületeit, a városházát, az itteni hangulatot. Amikor lehetőséget kaptam arra, hogy a Szabadkai Zeneiskolában tanítsak, azt úgy éltem meg, mintha hazatérnék. Nem egy új munkahelyre érkeztem, hanem vissza egy olyan közösségbe, ahol mindenkit ismertem, ahol korábban én magam is tanultam.
 Már öt éve tanítasz. Mennyire találtad meg magad ebben a szerepben?
– Nagyon jól érzem magam. Fontos számomra, hogy átadjam a gyerekeknek a hangszer szeretetét. Azt szeretném, hogy később ne úgy emlékezzenek vissza a gitározásra, mint valamire, amit muszájból csináltak, hanem mint egy szép élményre. Külön öröm, amikor olyan gyerekekkel dolgozhatok, akik már fiatalon tudják, hogy zenészek szeretnének lenni. Nemrég egy tanítványomat vittem az országos gitárversenyre Belgrádba, ahol második helyezést ért el. Nagyon jó érzés volt látni, hogy sikerült átadnom neki valamit abból a szeretetből, amelyet én is érzek a hangszer iránt.
 Pályafutásod egyik legnagyobb sikere a Carnegie Hallban adott koncert volt. Hogyan emlékszel vissza erre?
– Ez még ma is hihetetlen élmény számomra. A koronavírus idején egy online nemzetközi versenyen indultam. Nem is gondoltam arra, hogy ekkora jelentősége lesz, egyszerűen hiányzott a versenyzés, ezért neveztem be. Egy nyári délután kaptam az e-mailt, hogy kategóriagyőztes lettem maximális pontszámmal, és jutalmul felléphetek a Carnegie Hallban. Többször is el kellett olvasnom a levelet, mert nem akartam elhinni. A szüleim először azt hitték, viccelek. A koncert napja életem egyik legszebb napja volt. Nagyon szigorú szervezés mellett zajlott minden. Természetesen izgultam, de amikor a színpadra lépés előtt arra gondoltam, hogy most teljesül egy gyermekkori álmom, így színpadra lépés előtt minden izgalom eltűnt. Telt ház előtt játszhattam, majd amikor lejöttem a színpadról, édesapám várt rám. Elég volt egymásra néznünk, mindketten tudtuk, hogy valami egészen különleges dolog történt velünk.
 Mi adja a legnagyobb motivációt?
– Maga a zene. Egy új mű megtanulása számomra soha nem teher volt, hanem öröm. Mindig szerettem azt a folyamatot, amikor az ember először még csak olvassa a kottát, majd apránként összeáll az egész mű. Gondolkodni azon, hogyan szólaljon meg egy frázis, milyen legyen a dinamika, ez számomra igazi alkotómunka. Amikor pedig elkészül egy felvétel vagy videoklip, jó érzés megőrizni azt az adott pillanatot.
 Júniusban Bodrogvári Ferenc-díjjal ismerték el a munkásságodat. Mit jelent számodra ez az elismerés?
– Hatalmas megtiszteltetés volt, különösen azért, mert a szeretett városomtól kaptam. Amikor a kezemben tartottam a díjat, úgy éreztem, mintha az elmúlt közel húsz év munkája mosolyogna vissza rám. Ez nagyon megható pillanat volt, és rengeteg erőt ad a folytatáshoz. Jó érzés, hogy a város ilyen módon ismeri el a zene és a művészet iránti elkötelezettségemet.
 Milyen célokat tűztél ki a következő évekre?
– Szeretnék még több rangos koncertteremben fellépni Európában, és talán egyszer Amerikában is koncertsorozatot adni. Dolgozom egy új albumon is. Az első, Milonga címmel jelent meg 2023-ban, most pedig egy új, spanyol hangulatú lemezt szeretnék elkészíteni. Emellett videoklipeket is tervezek, mert úgy érzem, ma már nagyon fontos, hogy az interneten keresztül is eljusson a zene az emberekhez.  A közeljövőben vajdasági koncertsorozatot is szeretnék szervezni. Ez sok előkészítést igényel, de remélem, hamarosan megvalósul.