A menekülthullám az egész világ tekintetét Horgosra vonzotta, elsősorban az itt végighaladó tömeg sorsa miatt, majd ennek hozadékaként arra is fölfigyeltek sokan, hogy nemcsak Szíriában, hanem itt is élnek emberek emberhez méltatlan körülmények között.
Vranka Zolika fotója futótűzként terjedt az interneten, ő az a kisfiú, akit néhány magyarországi újságíró lencsevégre kapott, amint nagymamájával a menekültek után maradt szemétben keresgélnek élelmet, ruhaneműt. S nemcsak Magyarországon, hanem itthon is számos gyűjtési akció indult Zolika megsegítésére. Akadtak politikusok (itthoniak és magyarországiak egyaránt), akik jó kampányfogást láttak az adományozás lehetőségében, de olyan szervezetek, magánszemélyek is összefogtak, akiket sokkal kevésbé az önfényezés vezérelt. Zolika történetének a józan (meg az álmodozó) ész szerint is úgy kellene végződnie, hogy a kisfiú sorsa jobbra fordul, hiszen mindegy, milyen szándékkal, de sok embert késztetett tettre. Ám erről e sorok írója koránt sincs meggyőződve.
Klemensits Péter és húga, Klemensits Mónika, valamint barátaik, Lőre Csilla és Cser László győri fiatalok az internetnek köszönhetően szereztek tudomást Zolikáról, és kezdtek el adományokat gyűjteni. Ez volt az első ilyen akciójuk, s talán a kezdetén ők sem gondolták, hogy majd többzsáknyi ruha, élelem és játék mellett két hűtő és néhány televízió gyűlik össze, amely tárgyak nemcsak Zolikának, hanem számos családnak nyújtanak majd segítséget. A horgosi gyerekek megsegítését magánszemélyek és vállalkozások is támogatták, például a helybeli Enikő cukrászüzem vagy Mónika, a Mester Music zenei ügynökség. A fiatalok a helybeli segítségnyújtó csoporttal s azon belül Kalmár Eszterrel vették föl a kapcsolatot, aki már több éve figyelemmel kíséri a helybeli rászorulók helyzetét, s ott segít, ahol a legnagyobb szükség van rá.
Péter és barátai egy héttel ezelőtt, október 17-én személyesen hozták el adományaikat, amelyeket aznap közösen vittek szét a faluban többgyermekes, igazán rászoruló családoknak. Elsőként a horgosi Temesvári családot látogatták meg, amelyben az édesapa egyedül neveli négy gyermekét, munkahelye nincs, alkalmi munkákból tartja el iskolás gyermekeit, Lillát, Ritát, Szabolcsot és a legidősebbet, a középiskolás Annamáriát. Szerény otthonuk középpontja a gyerekszoba, egyértelmű, hogy valószínűleg itt tartózkodik a család a legtöbbet, itt fűtenek, éjszakára az apa külön szobába vonul. A legkisebb, Lilla hálája jeléül mindenkit magához ölel. A gyermeki örömöt látva pedig a győriek is megbizonyosodhatnak, jó helyre kerül az adomány.
A családlátogatás második úti célja az igazi oka ittlétüknek, Istvánéktól nem messze Péterék meglátogatják Vrankáékat.
A család nemrégiben költözött jelenlegi otthonába. A családfő épp nem tartózkodik otthon, Szilvia elmondja, egy családnál segít az állatok ellátásában, ez az egyik bevételi forrásuk, a másik pedig az a tizenegyezer dináros segély, amelyet az államtól kapnak.
A házban mindössze egy szobát rendeztek be, ez a konyha, a nappali, a háló és – látva a mosdáshoz használt vízzel teli lavórt – a fürdőszoba is egyben. A rossz állapotban lévő ház többi helyisége nem alkalmas arra, hogy szobának használják. Itt élnek Zolikáék. Az édesanyát megkérdezem, mire volna szükségük, helyette Zolika válaszol: – Mi azt nem is tudnánk megmondani! – de azért felcsillan a szeme, amikor Péterék behozzák a nekik szánt tartós élelmiszerrel, olajjal, liszttel, cukorral, rizzsel, tésztafélékkel, édességgel megrakott kartondobozt, amelynek a tetején ott virít a csokoládé és az eurokrém is. A ruhaadományt is átadják, bár erre már aligha van szükségük. Ezenkívül jár Zolikának egy hátizsák tele színes ceruzával, füzettel, kifestővel.
Kérdés, hogy vajon Zolika mit ért meg a körülötte zajló eseményekből, ő, aki a nélkülözést, a szegénységet, de a temérdek ajándékozást is testközelből ismeri.
