Sohasem voltam annyira oda az ünnepekért, viszont ahogy idősödöm, elfog valamiféle nosztalgia, felébresztve bennem azokat az ártatlan, gyermeki érzéseket és emlékeket, amelyeket majdnem jó harminc évvel éreztem utoljára, karácsony közeledtével.
Ahogy az unokaöcsém is cseperedik, a karácsonyi előkészületek is egyre komolyabbak, amelyek az ő és az én esetemben gyakorlatilag abban merülnek ki, hogy már Mikulás napján felhívat a nagymamájával vagy az apjával csak azért, hogy megkérdezze, mit rajzoltam a Télapónak vagy a Jézuskának (mert ezeket a terminus technicusokat egyelőre felváltva használja).
Általában ilyenkor elmondom, hogy milyen ajándékot rajzoltam számomra, ő pedig ilyenkor megjegyzi, hogy inkább az érdekli, hogy mit rajzoltam a számára. Mint az szokás, én elmondom, hogy pont erre a telefonbeszélgetésre vártam, hogy megkérdezzem, mégis mire van égető szüksége most az öcsinek, mert akkor azt fogom lerajzolni.
Ebben az évben is kiadta az ukázt, elmondta, hogy egy kék „távirányis” autó kell neki, olyan mint az enyém, csak kicsi, meg ugye, „távirányis”.
Végül is az üzenet kristálytiszta volt, nem is maradt más hátra, mint kitűzni egy napot, és elugrani a legközelebbi játékboltba, ahol megveszem a kék autót.
Közben eszembe jutott, hogy össze is köthetem a kellemeset a hasznossal, és végre felveszem a védőoltás második dózisát is, hogy végre nyugodtan hagyjon muzsikálni az állam és az egészségügy este nyolc után a kocsmában.
Beálltam a sorba a rögtönzött egészségügyi állomás előtt. Gyorsan sorra is kerültem, ahol udvariasan megkérdeztem a „szakértő” nővért, hogy felvehetem-e az oltást, ha kicsit tele vannak a szinuszaim. A válasz annyi volt, hogy kérdezzem meg az orvosom, de olyan hangsúllyal, amely hallatán az ember hülyén kívül másnak nem is érezheti magát.
Paprikás hangulatban hagytam el a bunkó nővért és tértem be a játékboltba, ahol kék autó nem volt, de hatalmas tumultus igen.
Sajnos általában elfelejtem, hogy az év vége felé nemcsak a legtöbb gyerek, hanem a legtöbb szülő is megőrül egy picit, és ami a játékboltban várt, ahhoz képest a háborús helyzet kofalárma.
Hogy elkerüljem a hisztit, gyorsan kikecmeregtem a boltból és elnapoltam az „autóvásárlást’.
A baj csak az, hogy most el kell magyaráznom a türelmetlen öcsinek, hogy a télapó (vagy Jézuska), arra vár, hogy letisztázzák a távirányis autóváz- és motorszámát, csak azután lehet behozni az országba, de akkor is csak vontatóval.
Jobban belegondolva, még a gyerekeknek is stresszes a karácsony.
