A vajdaságiság idővel tájfogalommá vált, a tartomány területén kialakult autonómiatörekvések eleve számítottak a kisebbségiekre is, a nemzeti közösségek jogaiért is harcoltak politikai szerepvállalásukban akkor, amikor a vajdasági autonómiáért szálltak síkra annak képviselői – állapította meg előadásában Losoncz Márk, a Belgrádi Egyetem Filozófiai és Társadalomelméleti Intézete Regionális Tudományos Központjának koordinátora A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése (1989–1999) című tudományos tanácskozáson, melyet szerdán tartottak meg Újvidéken a Magyar Szó üléstermében.
A Magyar Szó újvidéki üléstermében került megrendezésre a tanácskozás (Fotó: Ótos András)
A vajdasági magyar autonómiatörekvések, melyek a történelmi VMDK célkitűzései által is testet öltöttek, három tendenciát mutattak: a kilencvenes évekre Vajdaság önállósága jelentősen csökkent, s ebből a megállapításból kiindulva kívántak a meglévőnél jelentősebb jogköröket a magyarságnak. Mindemellett, olyan nézetek is kialakultak, hogy Vajdaság hatáskörei „vetélytársai” a kisebbségi hatásköröknek, s azok csökkentése révén elérhető lenne a kisebbségi jogok növelése. A vajdaságiság fogalma idővel deetnicizálódott, nem kizárólag a szerb nemzethez kötődött, a 20. század végére a magyarok is azonosulni tudtak azzal. Az a felfogás is megjelent, hogy egy újvidéki központnál könnyebb lenne harcolni a kisebbségi jogokért mint egy belgrádinál. Miközben a történelmi VMDK nem, a VMSZ már támogatni tudta Vajdaság autonómiájának visszaállítását a megváltozott felfogás és politikai körülmények tükrében, ecsetelte Losoncz.
Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontja Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa a határon túli magyar pártok keletkezésével és szétfejlődésével foglalkozott. Megítélése szerint a politikai mozgástér Vajdaságban szűkebb volt, mint a többi anyaországon kívüli területen, ugyanakkor a régióhoz köthető, ebben az esetben „vajdasági” identitás erőteljesebb volt, mint másutt. Bárdi megállapította: mindenütt a régi, praktikus, gyakorlattal rendelkező nemzedék és az új nemzetépítő elit közötti ellentétek voltak a jellemzők a múlt század kilencvenes éveiben. Az is jellemző volt továbbá, hogy a magyaroknak nem sikerült e periódusban nemzeti célkitűzéseiket beépíttetni az adott állam uralkodó elitjének modernizációs törekvéseibe. Ebből következően a jogérvényesítésnek, az ezáltal megvalósuló integrációnak három típusa alakult ki: a személyekhez kötött egyéni „érdekkijárás”, a közösségként való megjelenés és szereplés, továbbá a sok párt által ma is alkalmazott szervezeti integrációs modell, mely aszimmetrikus megoldásokkal járja ki a célok megvalósítását és ellenőrzi szerkezeti felépítésén belül a tagságot.
A legkülönfélébb autonómiakoncepciók alakultak ki 1989 és 1999 között, a perszonális és területi autonómia-megoldásokon túl azok kombinált elképzelései is – közölte előadásában Tóth Szilárd, a Budapesti Corvinus Egyetem szakértője. A vajdasági magyar autonómiatörekvéseket több kontextusbeli tényező határozta meg, ezek között elsőként a jugoszláv válságot említette, melynek következtében általános kisebbségi kérdésként tekintettek arra Jugoszláviában, és nagy szkepszis fogadta az ötletet a hatalom és az ellenzék körében egyaránt. A nemzetközi tényezők befolyása sem kedvezett ebben az évtizedben, sikertelen maradt a vajdasági magyar autonómia ügye, ugyanakkor a magyar kormány sem lehetett túlságosan támogató, hiszen attól tartott, hogy etnikai konfliktussá fejlődne az ügy Vajdaságban. Mint mondta, az autonómiakoncepciókat 1994-ig a VMDK terve és a Várady-terv határozta meg, majd 1995 után a VMDK és a VMSZ elképzelései nyomán fejlődtek azok tovább. A kezdeti elképzelések perszonális autonómiakoncepciók voltak, de az időszak egészére jellemző, hogy bár minden magyar párt feladatának tekintette, más politikai célok elérése miatt mindvégig háttérbe is szorította az autonómiatörekvéseit – értékelte Tóth Szilárd.
