Két szülő. Négy nagyszülő. Nyolc dédszülő. Tizenhat ükszülő. Harminckét szépszülő. És így tovább.
Nagyon sok személy leszármazottjai vagyunk, mégis oly keveset tudunk eredetünkről – és elődeinkről. A szülőket és a nagyszülőket jobbára megismerjük, a dédszülők közül is egyiket-másikat, az ükszülők közül azonban már csak nagyon ritka esetben van alkalmunk találkozni valakivel.
Jó esetben a dédszüleink nevét még tudjuk, de az ükszülőkét már a többség aligha ismeri, s ha egy családfakutatás során ki is deríti, sokszor az eredmény alig jelent többet egy névnél. Milyen életút rejtőzik az adott név mögött, mivel foglalkozott, miről álmodott, mire vágyott s mitől rettegett az a személy, aki arra a bizonyos névre hallgatott, örök homály marad előttünk. Mint ahogyan azt sem tudhatjuk, vajon mit szólna kései utódjának küzdelméhez, ábrándjaihoz és félelmeihez.
Ha belegondolunk, szüleinket leszámítva, többnyire még azokat az őseinket sem ismertük meg istenigazából, akikkel megadatott találkoznunk. Mert bármennyire is meghitt a kapcsolatunk a nagyszüleinkkel és a dédszüleinkkel, gyerekként nem igazán tudjuk feltenni nekik azokat a lényegbevágó kérdéseket, amelyek felnőttként izgatnak bennünket. Az örök jelenben élő gyereket nem érdekli a származás kérdése, a múlt akkor válik igazán érdekessé, amikor az előttünk álló jövő összezsugorodik számunkra.
Mondhatom, szerencsém volt: mind a négy nagyszülőmet megismerhettem. Akárcsak két dédszülőmet, mégpedig anyai nagyapám szüleit, akiket én egyszerűen anyónak és apónak hívtam.
Amikor felidézem őket lelki szemeim előtt, nyomban feltűnik, hogy mindig szürkés-barnás öltözetben vannak, mintha csak egy régi fekete-fehér fotóról léptek volna elő. Házuk előtt három hatalmas gesztenyefa magasodott az ég felé. És magasodik még ma is. Kisgyerekként mindig oda jártam gesztenyét gyűjteni, amelyekből később az óvodában fogpiszkálók segítségével különféle állatokat és egyéb figurákat készítettem. A gesztenye ma is anyóra és apóra emlékeztet.
Ha visszagondolok, azt hiszem, napközben nemigen jártak az utcára néző házrészbe, az udvar végében volt egy nyári konyha, s általában ott töltötték az időt. Nemegyszer láttam, hogy ott is étkeztek. A kosztjuk nagy lábasban állt egy hokedlin, ők pedig egy-egy sámlin ülve kanalazták az ennivalót.
A szekrényre állított rádióból ilyenkor rendszerint muzsika szólt. Nem olyan rádió volt, mint az otthoni kisrádiónk, hanem hatalmas, barna színű készülék, sárga kijelzővel és nagy kerek gombokkal. Minden alkalommal megcsodáltam. Gyerek énemnek inkább hasonlított bútordarabra, mintsem rádiókészülékre.
Az egyszerűség hívei voltak. Kósza emlékeim közt megmaradt, hogy egyszer megkérdeztem anyót, hogy hívják a lelkesen csaholó kutyát. Kutyus – felelte ő.
Gyerekként pecázás előtt mindig elmentem hozzájuk, mert a kertben volt egy nagy dudvarakás, ahol gilisztákat tudtam gyűjteni csaléteknek. Ebben a műveletben rendszerint apó is a segítségemre sietett.
A nagy napnak minden évben anyó névnapja számított. Az eseményre összegyűlt az egész család, ilyenkor a ház ajtaja is kitárult előttünk, mivel az utcai szobában zajlott az ünnepség. Erre az alkalomra egyéb innivaló mellett mindig Coca-Cola is került az asztalra, amit anyó következetesen magyar C-vel ejtett.
És ilyenkor készült el az elmaradhatatlan csokis torta is! Mindig ugyanaz a fajta, amit én egyszerűen Anyó-tortának hívtam. Gyerekként mindig számoltam, hányat kell még aludni, hogy menjünk anyóékhoz. Kicsit azért is, hogy találkozzak a rokonokkal, kicsit pedig a számomra kedves torta miatt. Soha senki a családban nem készített hasonlót. Anyó élete alatt, és azután sem, hogy már ő eltávozott tőlünk. Pedig mai szemmel nézve nem tűnik bonyolultnak: a kerek formájú sárga piskóták között ízletes csokis krém hat-hét rétegben.
Banális hétköznapi dolgokon kívül nem emlékszem, hogy bármikor is beszélgettem volna velük másról. Gyerekként távolinak tűnt az a világ, amit ők képviseltek. Ma viszont már nem tudom nekik feltenni azokat a kérdéseket, amelyek foglalkoztatnak, s amelyekre rajtuk kívül senki más nem adhat választ. Marad a régi rádió sistergő hangja, a meggörnyedt idős pár, az udvarban szaladgáló Kutyus és a fűben szétszóródott gesztenyék látványa emlékezetemben, és természetesen, a csokis torta megismételhetetlen íze számban.
Ennyit őriztem meg dédszüleimből.
Nyitókép: Pixabay
