Kezdem azt érezni, nem vagyok a lektorok szíve csücske, mert néhányszor előfordult, hogy megkérdőjeleztem az írásomba való belejavítás indokoltságát. Megesett, hogy a méltatlankodásom után nekem adtak igazat, és elismerték, valóban túlkapásról, buzgóságról volt szó, hiszen az eredeti szöveg világos és érthető volt, máskor viszont teljesen jogos és megalapozott volt a korrigálás. Mint például a legutóbbi Rúzsfoltom esetében, amikor felháborodva fordultam a lektorok főnökéhez, hogy ki látott még ilyet, hogy az epret a földi jelzőjétől külön kell írni, hiszen én még sohasem találkoztam vele földi eperként. Türelmesen elmondta, hogy a növénynevek helyesírása sokszor nem tűnik logikusnak. Amíg a földi eper esetében különírjuk, mivel ez egy állandósult szókapcsolat, és a „földi” jelző csupán arra utal, hogy a fán termő eperrel ellentétben ez a talajon terem, addig a földimogyoró esetében egybeírjuk, mivel nem botanikai értelemben vett mogyoró (nem a fán terem, hanem a föld alatt fejlődik a hüvelytermése) – ez a fajta jelentésváltozás és az egységes fogalommá válás miatt egybeírandó.
Kissé el is szégyelltem magam tájékozatlanságom miatt, de beismertem, hogy tévedtem, és sokszor a belátás az első lépés a valódi tudás megszerzése felé. Innentől egy életre megtanultam, hogyan kell helyesen leírni a földi epret.
Ám mentségemre szolgáljon, a korombeliek és a nálam idősebbek is sokszor nincsenek annak tudatában, hogy tévesen írnak le egy-egy szót, hiszen mi még A magyar helyesírás szabályainak az 1954-ben megjelent 10. és az 1984-ben megjelent 11. kiadását vettük alapul. (Engem mindig is érdekelt a helyesírás, így számomra egyértelmű volt, hogy a Magyar Tanszéken az egyik szemináriumi dolgozatom témájául az említett két kiadás összehasonlítását választom.) Mi úgy tanultuk meg az iskolában, hogy helyesen lámpabura, mammut, árboc és ésszerű, a legújabb, 2015-ös szabályzat szerint viszont lámpabúra, mamut, árbóc és észszerű. De ezek annyira mélyen élnek bennünk, hogy hiába van már több mint tíz éve érvényben a 12. szabályzat, sok változás még mindig nem került át a köztudatba. Egyébként, ami a földi epret illeti, a 10. kiadásban még egybeírva volt, a 11. kiadásban már különírva szerepel.
A másik oka annak, hogy engem ennyire érzékenyen érint a téma, egy korábbi, 16 évvel ezelőtti rossz tapasztalat. Történt ugyanis, hogy 2010-ben lehetőségem volt egy tanulmányi út keretében ellátogatni a Nők Lapjához. A környezetemben élők tudnának arról mesélni, mennyire repestem az örömtől, amikor meghallottam, hogy én megyek a nagy múltú női magazin szerkesztőségébe. Hihetetlennek és álomszerűnek tűnt, hogy megboldogult nagyanyám szeretett hetilapjához látogathatok el. A budapesti vizitnek volt egy először pozitívumnak tűnő, később negatívumba átcsapó hozadéka. Az utolsó napomon megkértek, írjak egy cikket Újvidékről, amit szívesen elvállaltam, mert úgy gondoltam, ez egy soha vissza nem térő lehetőség. Már a hazaúton a szöveg összeállításán járt az eszem, hiszen még arra a hétre kérték. Amikor elküldtem az első változatot a heti szerkesztőnek, aki egy ifjú hölgy volt, kifogásolta, hogy sok benne a történelmi adat és kevés a konkrétum (például: hol és mit lehet enni-inni a városban, kik lépnek fel az EXIT-en stb.), és hogy azt nem olvassák el. Útmutatásai alapján kibővítettem, és ezzel a második verzióval már meg volt elégedve, sőt még nekem is jobban tetszett. Az első változatot kissé feszülten írtam, mert az ember lánya nem mindennap ír a Nők Lapjának! Csakhogy… Amikor kézhez kaptam a kinyomtatott újságot, a rosszullét kerülgetett. Olyan szarvashibákkal jelent meg, amelyeket nem tudtam szó nélkül hagyni, ezért hosszú töprengés után küldtem neki egy levelet. Abban leírtam, milyen orbitális hibákat ejtettek: a Fruška gorát (Tarcal-hegység) nagy G-vel írták, a képaláírásban kijavították a Péterváradi várat péterváradira (nem azért Péterváradi, mert Péterváradon van, hanem az a hivatalos neve), a Duna parkot Duna-partra javították (itt születtem ebben a városban, így különbséget tudok tenni a park és a part között), valamint megkérdeztem, hogyan került az EXIT-ről, Európa egyik legnagyobb és legrangosabb nyári könnyűzenei fesztiváljáról szóló résznél a honlap linkje helyére egy Burgenlandot népszerűsítő utazási iroda linkje. Az említett hibákon kívül a szerkesztő az útleírásból önkényesen kihúzta a város történelmi vonatkozásait, azt az érdekességet is, hogy a Péterváradi toronyórán a nagymutató mutatja az órát, a kicsi a percet, abból a célból, hogy a hajókról messziről láthassák a helyi időt, vagyis, hogy fordítva áll a kis- és nagymutatója, mert ez egyedüli a világon, de a legnagyobb szívfájdalmam az, hogy egy tollvonással megváltoztatta az eredeti címet – Újvidék: szülővárosom turistaszemmel –, helyette kiragadott egy mondatot abból a részből, amelyben a kaboli réten lévő Na kraj sveta csárdában kapható eperpálinkát említem, így lett az írás címe: Itt kapható a világ legjobb eperpálinkája. Mindez elkerülhető lett volna, ha a megbeszéltek szerint elküldi a betördelt változatot jóváhagyásra.
Nagy sokára válaszolt. Arra hivatkozott, hogy a szerkesztőnek felhatalmazása van arra, hogy belejavítson a szövegbe, a hibákért pedig a lektort vádolta. Az esetről tájékoztattam a Nők Lapja neves újságírónőjét, az egyetlen személyt, aki ottjártamkor leült velem beszélgetni, mert érdekelte, ki vagyok, és miért vagyok ott. Tőle postafordultával jött a válasz, hogy nagyon sajnálja a történteket, együttérez velem, mert korábban már ő is átélte, milyen az, amikor valaki elrontja az ember munkáját, és neki kell viselnie a következményeket, és szégyellnie magát olyan hibáért, amit el sem követett.
Lazukics Anna, néhai fotós kolléganőm, aki évtizedeken át vásárolta a női magazint, felhívott, hogy talán nem ismerem saját szülővárosomat, amiért ilyen hibákkal tarkítva jelent meg a cikk. Elmagyaráztam neki, hogy mindez nem az én vétkem, amire csak annyit mondott, ezek után fenntartással olvassa majd az Útitárs rovatban megjelenő írásokat.
Remélem, a fentiek ismeretében a lektor kolléganők kizárólag javító szándékkal nyúlnak a szövegekhez, és átérzik, milyen mértékű bizalmat feltételez, amikor az újságíró a szellemi termékét a szerkesztőre, illetve a lektorra hagyja.
Nyitókép: wikipedia.org
