Gyermekkorom visszatérő szívfájdalma volt kedvenc macskáim elvesztése. A szülői házban mintha átok ült volna rajtuk, legfeljebb egy–másfél évig éltek, majd betegség vagy a közeli főút vetett véget nekik. Jobb esetben „csak” eltűntek. Hiába tettem meg a lehető legtöbbet értük, zord körülmények között léteztek, mivel a családom nagyobb része nem osztotta ezt a fajta kötődést, számukra csupán megtűrt lények voltak ezek a nyávogó szőrgombócok. Idővel megértettem, nem átokról volt szó, hanem a rideg bánásmód kergette őket át a szomszéd gondoskodásába vagy a másvilágra.
Néhány hete újra búcsút kellett vennem egy kedves macskámtól, de már más helyen és körülmények között. Öt éven át vendégeskedett abban a házban, amelyet férjemmel csak időszakosan laktunk. Ez láthatóan nem zavarta, mivel már korábban több szomszédnál is otthonra talált, vagyis mindig akadt számára nyitott ajtó és teli etetőtál. A szó minden értelmében több élettel rendelkezett. Momó – akinek nem tudtuk a nemét, ezért kapta ezt a semleges nevet – nem volt simulékony macska: karmolt, harapott, az utcai hempergés után belefeküdt a tiszta ruhákba, csalfa volt, mégis megnyert bennünket. Törődtünk vele, etettük, alvóhelyet készítettünk neki kint és bent, és mindig alig vártuk, hogy lejárjon a szomszédban töltött sziesztája, és a hátsó kert végében megjelenjen. Egy-egy unalmas délutánon ő jelentette a nap fénypontját. Habár nem számított kimondottan játékosnak, azért sok mindenre kapható volt, ami, úgy gondolom, nemcsak minket, hanem őt is szórakoztatta. Én főként a szívós, szobamacskákat és -kutyákat megszégyenítő természete miatt szerettem. Momó igazi házimacska volt, nem tudott sokáig meglenni a négy fal között, kinn töltötte a leghidegebb éjszakákat, állandóan felfedezőutakon járt, vadászott, és bár nem tűnt fiatalnak, belement mindenféle utcai perpatvarba, a környéket alig merte megközelíteni másik macska, ellenkező esetben garantáltan szállt a szőre. A nemén kívül azt sem tudtuk, hány éves lehet. Látszott, hogy nem süldő életszakaszban jár, de mindvégig olyan jó súlyban tartotta magát, sőt reakciói is villámgyorsak voltak, hogy a jócskán hiányos fogsorán meg a csipkézett fülén kívül más nem utalt hosszabb élettapasztalatra. Tehát némileg talány volt számunkra kedvenc háziállatunk, és azokat a szomszédokat, akikkel osztoztunk rajta, nem ismertük annyira, hogy tőlük érdeklődjünk az életrajzáról. Valószínűleg amúgy sem nézték jó szemmel, hogy állandóan átcsábítjuk tőlük.
Sokáig azt hittük, Momó távollétünkben is jól megvan, ám visszatérésünkkor mindig látszott a ragaszkodása, és az évek során egyre több időt töltött nálunk. Talán érezte a kora terhét: az elmúlt időszakban kétszer is súlyos, végzetesnek tűnő betegségből tért vissza.
Olyanokból, amelyekből más állatokat aligha láttam felépülni. Azért hálásak vagyunk annak a tehetősebb szomszédnak, aki az utolsó pillanatban mindig eljuttatta őt az állatklinikára. Karácsony táján azonban a korábbinál is rosszabb állapotban láttuk, és bekövetkezett az, amitől tartottunk: kéthetes távollétünk után hiába szólítgattuk, nem jelentkezett. Sejtettük, hogy utolérhette a végzete, ám különösen fájó volt a bizonytalanság. Nem tudtuk, mikor és mi történt vele. Mire belenyugodtam volna, hogy élete lezárása is rejtély marad számunkra, egy hölgy jelentkezett a szomszédból, és szomorú részletességgel elmesélte, szilveszter előtt milyen rossz állapotban vitték el az általuk Babukának becézett macskát az állatorvoshoz, ott pedig búcsút mondott kilencedik életének is. Úgy érezte, hogy nekünk is tudnunk kell róla, de vigasztalásképp azért hozzátette, hogy szép kort, tizenegy évet élt meg. A szomorú beszámoló után megmosolyogtam ezt az egyáltalán hozzá nem illő nevet és azt az abszurd helyzetet, hogy számunkra csak most derült némi fény kedvenc macskánk évekig ismeretlen, párhuzamos életére. Viszont gyűlni kezdek a könnyek a szememben. A férjem ezt érzékelve hozzátette, hogy azért maradt itt még egy sötét folt, amit már soha nem tudunk meg: Momó fiú volt-e, vagy lány?
Nyitókép: Pixabay
