Képzeld el, kis híján elmaradt a karácsony! – szólított meg a minap a szomszédasszonyom, akinek szavait első hallásra talán el is engedtem volna a fülem mellett, ha nem vágott volna ennyire mellbe, hiszen azt is nehéz volt fejben tartanom, melyik elintéznivaló után melyiknek kell következnie, hogy minél észszerűbben osszam be az időmet, amiből egyébként sem áll túlzottan sok a rendelkezésemre, ilyenkor, az ünnepi időszakban azonban még annyi sem. Nem volt azonban mit tenni, meg kellett állnom, és egy pillanatra el kellett gondolkodnom azon, amit mondott. Akárhogyan is forgattam fejemben a szavait, végül mindig arra a megállapításra jutottam, hogy jó szokásához híven bizonyára ezúttal is túloz, hiszen a karácsony azért nagy valószínűséggel nem maradt volna el, történjék bármi, legfeljebb annak a megünneplése. Na de nem akartam ünneprontónak tűnni, így belementem a játékba, és megkérdeztem, mi történt pontosan, mi váltotta ki ezt a csaknem tragikus végkifejletet, arra gondolva, hogy esetleg valakivel valami váratlan dolog történt a családjukban, ami miatt nem állt volna módjában részt venni a nagy közös lakomán.
Az azonban csakhamar kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről, csupán arról, hogy még mindig nem sikerült megjavíttatniuk a tévéjüket, így kénytelenek voltak Kevin nélkül tölteni az ünnepi estéiket, azt márpedig jó ideje tudjuk, sőt emlegetjük is évről évre, ki kisebb, ki nagyobb vehemenciával, attól függően, mennyire hiszünk a megállapítás igazságtartalmában, hogy Kevin nélkül nincs karácsony. A hírtől, bevallom, kissé megkönnyebbültem, hiszen ez azért mégsem tekinthető akkora tragédiának, még a film legnagyobb rajongói körében sem, ám mivel nem szerettem volna, ha úgy érzi, elbagatellizálom a problémáját, ezért igyekeztem együttérzést mutatni, és valami olyasmit válaszoltam: Hát ez valóban borzasztó!
Neki persze ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy tövéről hegyére elmeséljen mindent, beavatva a karácsonyi menü jellegzetességeitől kezdve egészen a családjukban érvényes ajándékozási szokásokig a legapróbb részletekbe, beleértve azt is, milyen módon próbálták elütni az időt az urával a televíziómentes estéken. Na, nem kell semmi rosszra gondolni, mondhatnám, magamat is megnyugtatva, mivel csupán a kártyázással próbálkoztak, legalábbis így mesélte, ám szerencsére azt is idejében feladták, még mielőtt a játék közben kialakult feloldhatatlan konfliktusok miatt öregségükre eljutottak volna a válás gondolatáig. Egy alkalommal így is a vacsora bánta, mondta nevetve a szomszédasszonyom, amit egy félmosollyal nyugtáztam, nem is merve rákérdezni, hogyan kellene ezt egészen pontosan értelmezni, mert tisztában vagyok azzal, hogy a beszélgetésekben vannak olyan utalások, amelyeket jobb nem érteni, ugyanúgy, ahogyan az életben is vannak olyan dolgok, amelyekről jobb nem tudni. Mivel ezt is ilyennek véltem, így magam is megelégedtem annyival, hogy a végső megoldást a keresztrejtvényfejtésben találták meg, az ugyanis olyan tevékenység, amelyhez nincs szükség különösebben sok interakcióra, így a konfliktushelyzetek kialakulásának esélye minimálisra csökkenthető, hacsak…, ám ebbe megint jobb bele sem gondolni.
A végső megoldást mégsem ez a furcsa kompromisszum hozta el számukra, bár kétségtelen, hogy rövid távon ez is viszonylag jól bevált, hanem valami egészen más, a középső unokájuk felbukkanása, aki – mondjuk úgy – sokfelé jár-kel a nagyvilágban, egyelőre leginkább virtuálisan, persze, így sok esetben olyan problémákat is meg tud oldani, amilyenekkel mások, köztük például a nagyszülei, még nem találkoztak. A kissrác előhúzott a hátizsákjából egy speciális kábelt, néhány hanyag mozdulattal összekötötte a számítógépet a tévékészülékkel, kikereste a Reszkessetek, betörők! első, második és harmadik részét, majd elindította azokat, ők pedig minden mást félretéve, még a mosogatnivalót is otthagyva, ami bizony igen nagy szónak számít a szomszédasszonyomnál, szinte gyermeki lelkesedéssel vetették bele magukat immár ki tudja hányadik alkalommal azok megtekintésébe, együtt izgulva végig a bajkeverő kisfiú és az ügyetlen betörők kalandjait, áradozott a szomszédasszonyom, azt pedig már jómagam állapítottam meg, hogy az izgulás talán kissé túlzó kifejezésnek számít egy olyan film esetében, amit vagy századjára lát az ember, bármennyire kevéssé olajozottan is működik a memóriája, ez azonban csupán jelentéktelen részletkérdés, a lényeg ugyanis értelemszerűen nem is az izgulás volt, ahogyan nem is maga a film, hanem sokkal inkább az az állandóság, az a stabilitás és az a biztonságérzet, amit a maga rituálészerűségével, ugyanúgy, ahogyan az elmúlt évek során oly sokszor, ezúttal is meg tudott adni számukra. Másként aligha szunnyadtak volna olyan jóízűen el rajta, hogy tán még a nyáluk is kicsordult álmukban, miközben éppen az a furcsa elégedettségérzés rajzolhatott letörölhetetlen mosolyt az arcukra, amelyet annak köszönhetően éreztek, hogy végül idén sem maradt el, sőt ki is teljesedett számukra a karácsony!
