– Min bosszankodol? – kérdezem szomszédomat, aki egy pálinkára hívott át hozzá. Ül a verandán, és szemlátomást zsörtölődik.
– Nem bosszankodok, hanem mérges vagyok. Tudod, hogy örököltem egy házat a szülőfalumban. Nagyapám építette. Nem nagy ház, de karban volt tartva. Kissé tataroztam, és szabadságom egy részét ott töltöm, de a hétvégeken is néha elvonulok oda pihenni, rendezni az udvart. Nemrég észrevettem, hogy a szomszéd ház felőli téglakerítésem megdőlt. Több helyen ki is támasztottam, nehogy beomoljon. Felírtam a terveim közé, még a tavasszal, hogy szépen lebontom a falat, és újrafalazom. Újra felhasználom a téglát, de azonkívül van még vagy ezer téglám, úgyhogy csak cementet és homokot kellett volna vennem, esetleg meszet és egy kevés sódert. Sódert azért, mert gyanítom, hogy annak idején, amikor még nagyapám építette, nem csináltak a falhoz megfelelő alapot. Kiszedem a földből is a téglákat, a helyüket kiöntöm betonnal, és majd arra emelem a téglakerítést.
– Így a helyes – szakítottam félbe. Koccintottunk, és mindketten felhörpintettük a pálinkát. Nem volt nehéz, ugyanis szomszédomnak gyűszűnyi pohárkái voltak, kisebbeket sohasem láttam.
– Ha majd építed a falat, elmegyek segíteni – mondom neki. – Egyikünk sem mester, mégis szép kerítést építettünk ketten tavaly. Bevallom, kissé bosszankodtam is rajta, mert addig a sövénykerítésed csak átléptem, és máris nálad voltam, most pedig az utcáról tudlak csak megközelíteni. De tudom, nem miattam húztad fel a téglafalat közénk, hanem a kutya miatt. Tehát, segítek, nem kell mérgelődnöd.
– Nem tudsz segíteni, de én sem építhetem újra a kerítésemet. Kiszámoltam, hogy ha magam csinálom, vagy veled együtt, akkor az harminc–negyvenezer dináromba kerülne. Kiderült azonban, hogy az nem az én kerítésem, hanem a szomszédé, a szomszéd ház pedig a helyi közösségé. Engedélyük nélkül nem bonthatom le a falat, és nem is építhetem fel. Bementem hát az irodába, hátha meg tudom velük beszélni az ügyet, de azt a választ kaptam, hogy mesterrel kell felépíteni. Találtam is mestert, aki hatvanezer dinárt kért volna. Üsse kő, gondoltam magamban, ő mégis mester, szebben is, gyorsabban is elvégzi a munkát. Újra bementem az irodába, ahol azt a választ kaptam, hogy ez a dolog nem így működik. Át kell adnom egy kérvényt, amelyben megírom, hogy megroggyant a fal, ezt követően a tanács dönt arról, hogy valóban újra kell-e falazni, ha igen, akkor versenypályázatot írnak ki. Mindez meg is történt, és egy idő múlva jelentkezett egy vállalkozó, később megtudtam, hogy a helyi közösség minden munkát neki ad, kiszállt a terepre, mármint a kerítéshez, és közölte, hogy ez a munka kétszázhatvanezer dinárba fog kerülni. Át is adta az előszámlát, amit a tanács jóvá is hagyott.
– Hát, akkor minden megoldódott, nem kellene bosszankodnod.
– Hogy is ne bosszankodnék. Először is azt nem értem, hogyan lett hatvanezer dinárból, amit az általam talált mester ajánlott, kétszázhatvanezer dinár. Ez pimaszul nagy különbség! Egy tízméteres falon ennyit lopni?!
– Tudod, mit? Igyunk meg még egy kupicával, és ne zsörtölődj, fő az, hogy neked megvan a falad.
– De nincs meg! Éppen ezen mérgelődök. Már több mint fél év is elmúlott, újabb oszlopokkal kellett kitámasztanom, mert különben bedőlt volna. A pénz jóvá van hagyva, de semmi sem történik. De úgy látom, hogy nem is fog. Végül majd nekem kell megcsinálnom a munkát. De hagyjuk, inkább igyunk még egyet. Mellesleg, igazad van, túl kicsik ezek a poharak.
